|
Városaink helyén a történelem során – egészen az ősidőkbe
visszanyúlóan – kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig volt
emberi település. Különös jelenség ez, ha meggondoljuk, hogy az
elmúlt évezredek során a megtelepedés feltételei időről időre változtak.
A kérdés ilyenkor úgy vetődik fel, vajon mit adhat a
régészet a helytörténetnek. Ami az őskort illeti, keveset, hiszen
az őskor (a prehistória), a történelem előtti kor nem írható le a
történetírás hagyományos eszköztárával, nincs politikatörténete,
hiányoznak az események. Ha a régészeti leletek nem is részei
szorosan véve egy település történetének, mégis hozzá tartoznak,
egyidejűleg mozaikszemek egy nagyobb képben, mely kép a
tágabb környék régészeti adataiból áll össze. Mielőtt a Balatonalmádiban
feltárt őskori leletekre térnénk, nézzük meg egy kicsit
a tágabb környék őskori képét. Az őskor a történelem leghoszszabb
szakasza, mely az emberi eszközhasználat első régészetileg
megfogható nyomaitól veszi kezdetét, a Kárpát-medencében
Kr. e. 500 000-től tartott a római hódításig. Az életmód szempontjából
két nagy szakaszra oszthatjuk: a vadászó-gyűjtögető
korra és a termelő gazdálkodás korára. A város előzményeként
csak az utóbbi korszak jöhet számításba, amikor már letelepült
földművelő falvakat lehet találni. A földművelés, az állandó falvak
megjelenése a Dunántúlnak ezen a vidékén a Kr. e. 6. évezred
második felére tehető. Az újkőkor (neolitikum) az emberi
kultúra talán legfontosabb időszaka, a növénytermesztés, állattenyésztés
kialakulásának és elterjedésének kora. A környezethez
való alkotó – és egyben pusztító – hozzáállás, mesterséges környezet
(szántók, legelők) létrehozása teremtette meg mai életünk
alapjait. A neolitikum mintegy 10 000–12 000 éve jelent meg a
termékeny félhold területén és onnan terjedt kelet és nyugat felé.
Az első élelemtermelő közösségek Görögországban először Kr. e.
7000 körül jelentek meg, a Balkán-félsziget nagy folyóvölgyeiben
haladtak észak felé egészen a Kárpát-medencéig.
A neolit gazdálkodás tulajdonképpen egy kis számú növény
és állat háziasítására való specializálódást jelent. Ezek a gabona,
különösen a búza, az állatok közül pedig elsősorban a kecske és
a juh, majd a szarvasmarha, sertés. A világ más tájain nem
ugyanaz a neolit gazdálkodás elemeinek összetétele, Amerikában
például a kukorica az alapnövény. A földművelés velejárója a
letelepült életmód, szilárd házak építése és a cserépedények
készítése. A termelő gazdálkodás megváltoztatta bizonyos fokig a
szerszámokat is, a pattintott kőeszközök mellett nagyobb hangsúlyt
kapnak a csiszolt balták, mint a földművelés és fakivágás
eszközei.
A Dunántúl első földművelő közösségei a Dráván túlról
érkeztek ide, a déli betelepülők legészakibb megtelepülési helyét
a Tihanyi-félszigeten találtuk meg. A Dunántúlnak, szorosabban
véve a Balaton környékének igen jelentős szerep jutott Európa
középső és nyugati felének civilizálásában. A Dél-Dunántúlon élt
balkáni eredetű korai földművelők inspirációjára a Balaton vidékén
egy speciális újkőkori kultúra alakult ki, mely meglepően
rövid idő alatt (néhány évtizedről van szó) elterjedt Európa löszvidékein.
Vonaldíszes kerámia kultúrájának nevezzük edényei
díszítéséről ezt a kultúrát. Ezek a legelső vonaldíszes közösségek
elsősorban a Balaton nyugati medencéjében éltek. Azt, hogy az
első telepesek vidékünkről származtak, a magukkal vitt szentgáli
kőeszközök egyértelműen bizonyítják. Szentgáli eredetű pattintott
kőeszközöket találtak több lelőhelyen egészen a Duna felső
folyásáig. A Szentgál melletti Tűzköves-hegy volt Magyarország
legnagyobb őskori kőbányája. Pattintott kőeszközök nyersanyagául
szolgáló kovakövet bányásztak ott. A tűzkő elnevezés a
kovának abból a tulajdonságából ered, hogy ütésre szikrázik.
Történeti korokban ez a tulajdonság előtérbe került a jól pattinthatósággal
szemben és a tűzkövek a pásztorok tűzgyújtó készletének
részévé váltak egy acélgyűrűvel és taplóval együtt. A 16.
századtól a fegyvergyártásban kapott szerepet a tűzkő lőfegyverek
elsütő szerkezetének elemeként. Az őskorban azonban vágó,
kaparó, szúró szerszámként használták a szentgáli tűzkövet.
A földművelő közösségek települései a Kr. e. 6. évezred végére
elterjedtek az egész Balaton-felvidéken, így Balatonalmádi mai
területén is. A táj abban az időben jellemzően erdős volt, az
erdőségekben patakparton vagy források mellett irtásokon éltek
a falvak. Ezek többsége csupán 1-2 házból állt. A neolitikum idején
a társadalom rokonsági kapcsolatokra épült, nagycsaládok
laktak együtt. A házak fa-föld szerkezetűek voltak, azaz fából
készült a ház váza és a fal magja vesszőfonatból, amit kétfelől
agyaggal betapasztottak. A tető nád vagy egyéb növényi anyag
lehetett. Az építőanyag használhatóságát az életmódon kívül
elsősorban a természeti környezet, a talajviszonyok és a klíma,
különösen a csapadék mennyisége határozta meg. Közép-Európában
sikertelen lett volna a mediterrán vidékeken jellemző,
leginkább az arab építményekhez hasonló, szinte csak agyagból
épült ház. A sövényfalú, tapasztott ház a közép-európai klímának
elsőrangúan megfelelt, ennek tudható be, hogy az őskor
egészében használatos volt a régészeti leletek tanúsága szerint, és
a középkorban újra felbukkant, majd később a népi építészetben
sem merült feledésbe mint építési technológia. Ugyanakkor meg
kell jegyezni, hogy a paticsfal általános elnevezés, a föld-fa szerkezetnek
gazdag spektruma ismert a magyar népi építészetben,
valószínűleg hasonlóan színes volt a kép az őskorban is. A paticsfalú
építési technológiához tartozó nyeregtetős, hosszú házforma
kizárólagos maradt a népi építészetben egészen a legutóbbi
időkig. A vonaldíszes kultúra házai méretarányaikat tekintve igen
hasonlóak az újkori parasztházakhoz. Az őskor későbbi
szakaszaiban, sőt a korai középkorban is sokkal kisebb méretű
lakóépítményeket használtak. Mellettük a vonaldíszes kultúra
hosszú házainak monumentalitása szembetűnő, használati
értékükön túl bizonyára szimbolikus jelentőséggel is bírtak ezek
az építmények.
Őskori feltárás Balatonalmádiban
Vörösberényben, a mandulásban és a szomszédos réten
került napvilágra iskolaépítést megelőző leletmentés során egy
neolitikus település. A lelőhely teljes kiterjedéséről nincs pontos
adatunk. A feltárás szélétől délre 100 m-re folyik a Vörösberényi-
Séd ma már mesterséges mederben, korábban azonban a
meredek domboldalról a lankás tópartra hordta le a hordalékot,
feltöltve ezzel a területet mintegy 70–80 cm vastagságban.
Állítólag mesterséges feltöltésre is sor került. Északi és keleti
határa ismeretlen, túlnyúlik a feltárt területen, bár keleti irányban
ritkulnak a leletek, ami azt jelenti, hogy a telep széle közel
lehet. Nyugati kiterjedéséről van adatunk, ugyanis a Zalka Máté
utca 7. sz. ház átépítésekor 1991 tavaszán találtak nagyméretű
edénytöredékeket, melyeket az év őszén a tulajdonosok átadtak
a veszprémi múzeumnak. Ez alapján a település nyugat-keleti
átmérője legalább 200 m volt. A lelőhely a Balatonra lejtő lankás
domboldalon fekszik a parttól kb. 1 km-re nyugat–északnyugatra,
nyugati felén erősen emelkedik a felszín, a település felnyúlik
a meredek domb aljára is.
A feltárás története
A feltárás a Vörösberényi Iskola Alapítvány és a balatonalmádi
önkormányzat megbízásából indult el 1996. aug. 26-án
Palágyi Sylvia vezetésével. A feltárás célja római kori épületek
felkutatása volt, mert a közelben található a Magyarország
Régészeti Topográfiája 54/4. sz. lelőhely. Az épülő iskola terve
még nem volt kész, illetve az elhelyezésére vonatkozóan többféle
elképzelés is létezett, ezért a szóbajöhető teljes területet kijelölték:
egy 70x66 m-es felületet. Ezen belül a feltáró megközelítőleg
észak–déli irányú árkokat húzott géppel nagyjából 10
méterenként, összesen 8-at. Az árkok szélessége a gép tolólapátjának
vagy kanalának szélességétől függött. Az árkokban római
kori épületmaradvány nem volt, viszont a feltöltésréteg
eltávolítása után egy addig ismeretlen neolitikus település objektumai
kerültek felszínre. Az ásatás első szakasza szept. 6-án
befejeződött. A lelőhely fontossága megkövetelte a munka folytatását,
melyre szeptember-októberben, majd 1997. júliusban
került sor. Szeptember-októberben a Laczkó Dezső Múzeum,
júliusban a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával
folyt a feltárás. E két rövid ásatási időben már csak arra volt
lehetőség, hogy az árkokban előkerült objektumokat feltárjuk, a
vastag feltöltésréteg további eltávolítására részben pénzügyi
okokból, részben az építkezés elkezdődése miatt nem volt mód.
Az 1997. évi kis ásatás kezdetekor már állt az épület a terület
északi felében, ezért akkor a 4. és 5. árok déli végében regisztrált,
még feltáratlan gödröket kutattuk csupán.
A feltárt jelenségek
A feltárás a 70x66 m-es négyszög alakú területen folyt
nagyjából 10 méterenként elhelyezett árkokban, köztük feltáratlan
sávokkal. Bár a teljes területnek csak töredéke ez, de így is
jelentős felület lett megkutatva, több mint 700 m2. A jelenségek
igen elszórtan találhatóak az árkokban, egymástól távol.
Megfigyelhető, hogy nyugati irányban sűrűsödnek valamelyest.
Összesen 12 esetben sikerült leletcsoportosulást vagy jelenséget
megfigyelni, közülük azonban csak 7 esetben lehetett az objektumot
feltárni, pontosabban az objektumnak az árokba eső részét.
A talaj rétegződésére jellemző, hogy a változó vastagságú (40–80
cm) feltöltésréteg és a mintegy 1 m mélyen található sárga lösz
között általában húzódik egy 10–50 cm vastag szürke talajréteg,
benne leletekkel. A területen az őskoriakon kívül találtunk
szórványosan XII. századi és újkori leleteket is.
A feltárt neolitikus objektumok hosszúkás, észak–déli/északkelet–
délnyugati tájolású, az altalajba alig bemélyedő gödrök,
bennük vastag falú, vörös, pelyvával soványított anyagú edénytöredékekkel
és lapos kőtöredékekkel. A nagy edénytöredékek
gabonatároló hombárok darabjai voltak. A korai földművelők
még csupán kis földterületet műveltek meg, a kevés gabonát nagy
agyagedényekben tárolták. A feltárt kövek nem természetes helyi
képződmények, hanem az egykori élet kellékei voltak. A gödröket
helyenként tűzhelyfoltok kísérték. Az egyik gödörben kis
kemencét tártunk fel, amely a vonaldíszes kerámia kultúra fiatalabb
időszakába sorolható, tehát a települést több generáció lakta.
Összesen 1100 db kerámiatöredék került elő a feltáráson,
legtöbb az 5. árok déli végében levő gödörből. A kőanyag a gödrökben
gyakorinak mondható, elsősorban nagyobb kőtöredékek
a környékbeli vörös homokkőből, akadt köztük őrlőkő is, a
többség azonban megmunkálatlan nagy kődarab volt, ismeretlen
okból kerültek a gödrökbe. Pattintott kőeszközt alig találtunk. A
gödrökben kis mennyiségben előfordult patics is. Ez azt jelenti,
hogy épített házak álltak a lelőhelyen, de egyéb nyomukat nem
sikerült megtalálnunk. A konyhai hulladékként gödörbe szórt
állatcsont mennyisége kevés. Mindez arra utal, hogy kis település
élt itt az őskorban, legfeljebb egy-két család.
Az ásatási alaprajzon a kutatóárkokban feltárt gödröket
látjuk. Ezek kijelölik a mellettük állt ház feltételezhető helyét. A
házak abban a korban nagyjából észak–déli irányban álltak, a
méreteik is átlagosak (itt 7x10 m-esnek rajzoltuk az alaprajzot)
és a gödör által meghatározott helyzetűek. Jellemzője a neolitikus
házépítésnek, hogy az építményeket a hosszabbik oldalukon
nagy árkok kísérik. A tapasztáshoz szükséges agyagot vették
valószínűleg belőlük, aztán szeméttel keverten betöltötték őket.
Ezért találtunk bennük edénycserepeket. Nem egyszerre állt a
területre elhelyezett összes ház, egy időben legfeljebb kettő
élhetett.
Városaink helyén a történelem során – egészen az ősidőkbe visszanyúlóan – kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig volt emberi település. Különös jelenség ez, ha meggondoljuk, hogy az elmúlt évezredek során a megtelepedés feltételei időről időre változtak. A kérdés ilyenkor úgy vetődik fel, vajon mit adhat a régészet a helytörténetnek. Ami az őskort illeti, keveset, hiszen az őskor (a prehistória), a történelem előtti kor nem írható le a történetírás hagyományos eszköztárával, nincs politikatörténete, hiányoznak az események. Ha a régészeti leletek nem is részei szorosan véve egy település történetének, mégis hozzá tartoznak, egyidejűleg mozaikszemek egy nagyobb képben, mely kép a tágabb környék régészeti adataiból áll össze. Mielőtt a Balatonalmádiban feltárt őskori leletekre térnénk, nézzük meg egy kicsit a tágabb környék őskori képét. Az őskor a történelem leghoszszabb szakasza, mely az emberi eszközhasználat első régészetileg megfogható nyomaitól veszi kezdetét, a Kárpát-medencében Kr. e. 500 000-től tartott a római hódításig. Az életmód szempontjából két nagy szakaszra oszthatjuk: a vadászó-gyűjtögető korra és a termelő gazdálkodás korára. A város előzményeként csak az utóbbi korszak jöhet számításba, amikor már letelepült földművelő falvakat lehet találni. A földművelés, az állandó falvak megjelenése a Dunántúlnak ezen a vidékén a Kr. e. 6. évezred második felére tehető. Az újkőkor (neolitikum) az emberi kultúra talán legfontosabb időszaka, a növénytermesztés, állattenyésztés kialakulásának és elterjedésének kora. A környezethez való alkotó – és egyben pusztító – hozzáállás, mesterséges környezet (szántók, legelők) létrehozása teremtette meg mai életünk alapjait. A neolitikum mintegy 10 000–12 000 éve jelent meg a termékeny félhold területén és onnan terjedt kelet és nyugat felé. Az első élelemtermelő közösségek Görögországban először Kr. e. 7000 körül jelentek meg, a Balkán-félsziget nagy folyóvölgyeiben haladtak észak felé egészen a Kárpát-medencéig.
|
Almádi anno
