Iskolatörténeti kutatómunkám során eljutottam ezen a nyáron Hadnagy Ferencné Rózsika nénihez is.

Kinn tombolt a nyár, a hűvös szobában ültünk. Néhány szokványos kérdés után a vörösberényi iskola múltjáról tudakozódtam tőle.

Rózsika néni, aki hét évig igazgatóhelyettese, majd tizenöt esztendeig igazgatója volt a berényi iskolának, lassan belefogott történetébe.

1952-től volt pedagógus Vörösberényben. Az 1954–55-ös tanévtől kezdődhetett meg az egy-egy tantermes iskolaépületek bővítése 3–3 tanteremmel. A délelőtt és délután is folyó tanítás mellett a tantestület ment teherautóval tégláért, egyéb szükséges anyagokért. Az építési munkák során segédmunkásként dolgoztak a kőműves mester mellett, ha erre volt szükség. Ő is. Ezt írta visszaemlékezésében: „Szívesen, örömmel dolgoztunk a szülőkkel együtt, és segítettünk, ahol csak tudtunk... Megvolt a nyolc osztályhoz a nyolc tanterem! Boldogok és büszkék voltunk: gyerekek, szülők, pedagógusok!”

Rózsika néni a berényi iskola hőskorában, nagyon nehéz körülmények között, de nagy lelkesedéssel végezte mind tanítói, tanári, mind vezetői feladatát. Igazi elhivatottsággal. Vezetése alatt a berényi iskola a megyei általános iskolák élvonalába küzdötte föl magát.

1986-ban ismertem meg őt, amikor – nyugdíjasként – leányomék osztályfőnöke lett. Később közvetlen munkatársak lettünk, mint erről már régebben megemlékeztem. Rengeteget segített munkámban, emberséget tanultam tőle.

Most elment. Visszaadta lelkét Teremtőjének. Mint az igazán nagy egyéniségek, ő is szerényen, csendesen élte életét. Nem hivalkodott, nem törekedett sohasem az „első sorba”. Tanítványai, valamint mi, a munkatársai, legyünk nagyon büszkék, hogy ismerhettük, vele együtt, tanácsai szerint munkálkodhattunk!

Meghajtom fejemet csendesen. / Bánat-könny csordul le szívemen.