Nyelv-idegennyelv Európában a XXI. század elején 1999 tavaszán a Magyar Honvédség Légierő Vezérkar tíz magas rangú katonatisztje – a Veszprémi Egyetem Nyelviskolája szervezésében és anyagi támogatásával – külföldi részképzésen volt a Leeds-i Egyetem Nyelvi Intézetében. A részképzés során az Egyetem rektora, Roberts ezredes úr, aki egyébként az úgynevezett „Prochancellor” rangját viseli, fogadást tartott angol általános és katonai nyelvet tanuló tisztjeink részére az Egyetem dísztermében. Beszédében hangsúlyozta, hogy ma a XX. század végén, nyelveket beszélni: hatalom. Egy alkalmazott országos nyelvészeti konferencián ugyancsak ez idő tájt egy angol szakértő előadásának azt a címet adta: Lehet-e a NATO-nyelv a magyar? Minden bizonnyal NATO-nyelv nem, de EU-nyelv igen. Magyarország csatlakozása után a magyar nyelv hivatalos EU-nyelvvé vált, s valószínűleg az Európai Parlamentben nem az ún. közvetlenül fordított, hanem „másodkézből közvetített” nyelvként funkcionál. Megjósolható, hogy a nyelvi kérdés Európában és hazánkban is az EU bővítése során, az egyik legkritikusabb kérdéssé válhat. Ismert, hogy 2000-ben 15 tag 11 hivatalos nyelven beszélt, enynyiszer kellett a dokumentumokat lefordítani és a tolmácsolás során gyakorlatilag, több mint 130 fordítási kombináció jött létre. A különböző szinteken, pl. a nagyköveti megbeszéléseken az angolt, a franciát és a németet használják. Ezen 11 hivatalos nyelv működtetése egyesek szerint, több mint 500 szakmailag kiválóan képzett „szuper” tolmácsot, de ezres nagyságrendű fordító alkalmazását igényelte. Most a költségekről ne is beszéljünk, de minden bizonnyal jelentős összeget emésztettek fel. Az új országok csatlakozásával további nyelvekkel bővült a kör, és a közvetlen fordítást feltételezve, akár 250–300 kombináció is elképzelhető. Az ún. „másodkézből történő” fordítás, nevezetesen a nem direkt fordítás esetén, amely egyébként már úgyszintén ismert, jelentős szakmai kockázat is van, hiszen az alkalmazott nyelvészet ezt a témát, a félrefordítások labirintusát, évtizedek óta kiemelkedő szakmai kérdésnek tárgyalja. Itt most nincs alkalmunk arra, hogy az évtizedek során felhalmozódott sok ezer szakmai bakiból példákat idézzünk, mindenesetre az új helyzet nyilvánvalóan megkívánja az ilyen szintű tolmácsolásra felkészítő új típusú képzések szervezését és a kettős tolmácsolás elmélet-gyakorlati kérdéseinek újratárgyalását és nemcsak hazai keretekben. E kérdés azért is aktuális, mert az EU két német nyelvű tagállama a közelmúltban azt követelte, hogy a németet az angollal és a franciával egyenrangú nyelvnek tekintsék. A jelenlegi helyzet szerint az Európai Bizottság apparátusa angol és francia munkanyelvet használ, illetve az Unió soros elnökségét adó állam nyelvére is kiterjed a fordítás lehetősége. Nyilvánvaló politikai, gazdasági és szakmai kérdés, hogy miért válhatott az angol és a francia a Közös Piac apparátusának munkanyelvévé. Cikkünk későbbi részében részletezni fogjuk a nyelvi használat különböző szintjeit, nevezetesen az anyanyelvit, a második idegennyelv (ESL), valamint ún. idegennyelv (EFL) kérdését, például az angol esetében, mikor jelenleg a németet 90 millió, az angolt 62 millió, a franciát 62, az olaszt 57, a spanyolt 40, a hollandot 21, a görögöt 10.5, a portugált 10, a svédet 9, a dánt 5 és a finnt 5 millió ember beszéli Európában. Főként szakmai oldalról nézve világos a szakértők számára, hogy a 90 milliós német nyelvhasználat egyáltalán nem egyetlenegy egységes német nyelv használatát jelenti, amíg az angol helyzetében ez többé-kevésbé elfogadható és ugyanez a kép a franciával úgyszintén. Köztudottan az angol a világ első számú közvetítő nyelve, ma a globális nyelv kategóriájába tartozik. A francia kivételes helyzetét a brüsszeli helyszín, másrészt a bizottsági alkalmazottak anyanyelvi tudása is indokolja. A francia, némethez viszonyított elsőbbsége mellet az is szól, hogy a dél-európai tagországokban első vagy második idegennyelvként jön számításba. Lényegében csak az Európai Parlamentben létezik bizonyos német fölény, hiszen a legnagyobb tagállam 99 európai képviselőt küldhet Strassbourgba, míg Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország csak 87-et. Ha mindehhez hozzávesszük azt a tényt is, hogy Európában jelenleg 60 élő nyelvet beszélnek, és ezek között a magyar, a beszélők számát tekintve 10-12. helyen áll, akkor megállapíthatjuk, hogy nyilvánvaló, az anyanyelvi szinten beszélők számát nézve, az angol a világon a legelterjedtebbnek tekinthető, természetesen a kínai mandarin után, hiszen ott mintegy 450 millió ember beszéli. Az angolt, mint második nyelvet anyanyelvként mintegy másfél milliárdan használják a világban, az idegennyelvi angol használat pedig 2,5 milliárdra tehető. Ha más aspektusból azt vizsgáljuk, hogy mintegy 40–50 azon nyelvek száma, amelyet 10 millió ember beszél és 1 millió fölött közel 138 nyelvet beszélnek ma a világban, akkor világos, hogy a David Crystal (The Cambridge Encyclopedia of Language, 1987, Cambridge, p. 284) által említett adatok szerint az általa vizsgált, jelenleg számba vett 2400 nyelv esetében jól körülhatárolható azon nyelvek köre, amelyeket a világon, Európában és az egyes régiókban, különböző okok miatt használni lehet és használni kell. Az új Európa gondolata a Római Szerződésben fogalmazódott meg először, ahol az oktatást és ezen belül a nyelvi oktatást nemzeti formában képzelték el 1957-ben. Az új magyar oktatási törvények sajnos a világtendencia után „kullognak”, hiszen gyakorlatilag egy kívánatos helyzet csak 5–7 év után következhet be. Az 1986-ban megjelent Európai Okmány a felsőoktatás európai integrációját indította el, amely keretében az ún. TEMPUS, ERASMUS, SOCRATES és FEFA-programok keretében sikerült beindítani és részben mozgásba hozni különböző főiskolai és főként a felsőoktatásban érdekelt intézményeket, így az idegennyelv-oktatás is új távlatokat kapott. A hazai intézmények akkreditációja, és az ezen programok révén megnövekedett a hallgatói és tanári mobilitás. A 90-es évek közepére már kikristályosodott az ún. „európai polgár” fogalma és az az elv, hogy az európai polgár legalább három nyelvet beszéljen, az anyanyelvét, az első idegennyelvet és a második idegennyelvet. A kutatásokból ismert az ún. aszimmetrikus nyelvhasználat fogalma az EU-nyelvek ismertében is. Ma nem arra van szükség, hogy az európai polgár az előbb említett három nyelvi szintet ugyanazon mértékben, ugyanazon célokra fejlessze ki magában, hanem a szakmai kihívásoknak megfelelően az első idegennyelv magas szintű ismerete az anyanyelvi szint felé kell (A1-A2), hogy tartson, míg a második idegennyelv ennél jóval alacsonyabb szinten is elképzelhető (B1-B2). A már hosszú évek óta EU-keretekben működő fejlett nyugati országok számára is a második idegennyelv problémája még nem teljesen megoldott kérdés, gondoljunk csak az angolok francia vagy német tudására, illetve a németek angol vagy francia nyelvi szintjére. A mai kutatói felfogás az EU-gyakorlat szerint a nyelvpolitika a nyelvi jogok értelmezésében, mint általános emberi jogot tételezi fel az idegennyelv használatát, beleértve az új nyelv használatát is. Az aszimmetrikus kommunikáció ma már nemcsak elméleti kérdés, hanem az EU-csatlakozások során – főként az új jelöltek számára – gyakorlati feladat is. A kisebbségi nyelvek védelme az anyanyelvi oktatás nemzeti oktatás értékeinek megőrzése az EU-keretek között számos olyan gyakorlati példát indukál, amelyre még elég gyenge válaszokat kapnak az érdeklődők. Minden bizonnyal számba kell venni azokat a nyelvi, nemzeti, kulturális értékeket, amelyek Magyarország számára fontosak, hogy nemzeti identitástudatunk ne szenvedjen csorbát, hiszen sem elméletileg, sem gyakorlatilag sem arról van szó, hogy Magyarország csatlakozott Európához, hanem arról, hogy 1276-ból datálható Veszprém Káptalan értékei, az ezeréves magyar kereszténység, az őket mindig megillető helyüket formai keretek között is visszakapják a XXI. századi Európájában, mint ahogyan az nem szerepel a lisszaboni szerződésben, szemben az új magyar alaptörvénnyel. Balatonalmádi-Vörösberény, 2012. 03. 30. Németh Attila ny. egyetemi oktató

1999 tavaszán a Magyar Honvédség Légierő Vezérkar tíz magas rangú katonatisztje – a Veszprémi Egyetem Nyelviskolája szervezésében és anyagi támogatásával – külföldi részképzésen volt aLeeds-i Egyetem Nyelvi Intézetében. A részképzés során az Egyetem rektora, Roberts ezredes úr, aki egyébként az úgynevezett „Prochancellor” rangját viseli, fogadást tartott angol általános és katonai nyelvet tanuló tisztjeink részére az Egyetem dísztermében. Beszédében hangsúlyozta, hogy ma a XX. század végén, nyelveket beszélni: hatalom. Egy alkalmazott országos nyelvészeti konferencián ugyancsak ez idő tájt egy angol szakértő előadásának azt a címet adta: Lehet-e a NATO-nyelv a magyar?

Korszakváltás okán, gondolatok tanévkezdéskor 2011-ben Szokásomhoz híven minden tanév elején könyvtáramban rendezgetek, rendet teszek, főleg ha aktuális oktatási dolgokról gondolkodom. Most, hogy kis unokám, Zita számára is megszólalt a csengő és belépett elsősként iskolájába, eszembe ötlött egy korábbi emlékezetes írás, amely a 168 óra c. folyóirat Hyde Park rovatában jelent meg, amelyet a jeles drámaíró jegyzett, sokat sejtető címmel: TÖNK. Az írás 2002 tavaszán született. Spíró Györgyöt tisztelem és becsülöm írói munkásságáért, de az ebben a "vitairatban" megfogalmazott gondolatok, következtetések, látszólagos tények egy olyanfajta értelmiségi közgondolkodást és gyakorlatot is tükröznek a mai magyar pedagógustársadalomban – kezdve az általános iskolától a középiskolán át a felsőoktatásig –, amely egy javíthatatlan és katasztrófához vezető végzetes pesszimizmusba süllyed – a szerző szerint. Hogy mindez miért lehet aktuális 2011-ben, két okom is van rá. Az oktatás és egészségügy területén "forr a világ", korszakváltás várható az őszön, másrészről egy olyan hangú nemzetgyalázó írás jelent meg a sajtóban K. A. tollából, amelynek megjelenését a társadalom nagy része indokolatlannak tartja, sőt szinte becsületsértőnek. A magam tanári élete alapján Spíró gondolatmenetét és következtetéseit, összességében nehezen tudnám elfogadni, bár vannak területek, amelyekkel én is egyetértek. 44 év és 132 nap nyugdíjra jogosítható "munkaviszonyom" alapján állíthatom, hogy a drámaíró tanári gyakorlata talán nem ölelte fel a nemzet "napszámosainak" teljes vertikumát. Magam középiskolai tanulmányaim után – amelyet Veszprémben végeztem –, az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szereztem diplomát 1963-ban – többek között magyar nyelvből is – és ugyancsak lakója voltam öt éven keresztül annak az Eötvös Kollégiumnak, amelyről a drámaíró írásában szintén megemlékezik. Az én gondolkodásom, életvitelem és tapasztalataim, amelyeket megalapozott az 1963-tól 1967-ig tartó négyéves, a várpalotai gimnáziumban töltött tanárságom, majd 1967-től a Veszprémi Vegyipari, később Veszprémi Egyetemen töltött hosszú tanári időszak a TÖNK című cikkben leírtakhoz képest sokkal színesebb, árnyaltabb és talán nem is annyira szomorú volt. Feltételezem, közel 10 000 diák "okítása" után, hogy sok ezren gondolkodtunk így e hazában 2002 tavaszán és gondolkodunk 2011 őszén is. Az író és történész gondolatait, magas belső izzással állásfoglalásra késztető esszéjének alaptézisét – mintegy a "dráma" expozícióját és egyben mondandójának premisszáját – olyan sokat sejtető képbe sűríti, amely véleményem szerint csak részben támaszthatja alá cikkében kifejtett mondandóját. Az "idealista kinézetű, szakállas, kissé göcsörtösen, mert felelősséggel fogalmazó középkorú férfi"-ról megtudjuk, igazgatóként hírnevet szerzett iskolájával, nem úgy, mint azok, akik "az elmúlt néhány évben "beleültek a készbe, ahogy mások szokták." (1998 és 2002 közti időszakról van szó!) Prejudikáció ez javából az írói szociológia jegyében. Spíró tézise "a tanárok a fizetésükből nem tudnak megélni, a gyerekeket nem tudják tisztességesen tanítani és nevelni, mert gondjaik miatt máshol vállalnak munkát", s ennek a dolognak "már véget kell vetni". Talán egyet is érthetnénk az aggódó fővárosi egyetemi oktatóval, ha sorsszerű esszéjében le nem írná: "Egyébiránt tanár soha nem akartam lenni." (Hát akkor mi?) Csupán a "véletlen műve", hogy a szerző 1978 óta folyamatosan oktat. Jó lenne tudni és remélni, hogy tán "középiskolás fokon" is vannak tanári tapasztalatai. Szóval a prédikátori hitelességgel van bajom, amikor egy másik kép a "drámában" – a katarzistól még nagyon messze – jelenik meg a szerző gondolatmenetében. Számomra jó emlékezni egyetemi tanárainkra, oktatóinkra az Eötvös Kollégiumban, bizsergető érzés Sőtér István nyugodt, derűs mosolyát felidézni, vagy a későbbi "20 óra" szerzőjét, Sántha Ferencet látni magam előtt, kollégiumi könyvtárosként, szelíd tekintetével, elmerengve fejünk felett, kissé fáradtan, úgy este tíz körül. Valóban, fiatal korában a szerző "fontoskodó" fővárosi diák lehetett azon a kollégiumi "tájékoztatón", ahol Acél-elvtársék megjelentek (Kádárral az élen) és a jövendő drámaíró feltette "történelmi" kérdéseit. (Az én időmben Komócsin elvtárs jelent meg a kollégiumban 1961 vagy 1962-ben és az új téeszesítés jövőbeli várható eredményeit taglalta, miközben egyik történelem szakos diáktársunk megkérdezte tőle, hogy nem tudná-e megmondania véletlenül, hogy van a dákó. A bátor fiút két évre kicsapták az egyetemből, de később belőle is egyetemi tanár lett. Hogy szó szerint azok a mondatok és szavak hangzottak az Acéllátogatáskor ott és akkor, a tanári pálya kilátástalanságairól, tán meglehet. Ha igaz volt, hogy az akkori években, az Eötvös Kollégiumban elhangzottak szerint "a legbutábbak" mennek el majd tanárnak, nem hiszem. Mit is kezdjek akkori kollégiumi társaimmal, a frankofón kultúra kiváló szakemberével és a francia nyelv világhírű tanárával, Karakai Imre kollégámmal? Hová illesszem szegény Környei Attila évfolyamtársamat (már nincs köztünk), aki tanárságát kényszerű egészségi okokból megszakítván Nagycenkből megalkotta a pannóniai magyar csodát, vagy említhetném Varga Károly kollégiumi társamat is, aki egyetemi professzorként szerzett hírnevet magának. Ki kételkedhetett Bella István elhivatottságában? Lehet, hogy ők esténként sokat biliárdoztak a társalgóban, de készülődésük egy hivatásra, a szakmára, az emberségre, a közép-európai számkivetettségre már éledezett bennük és sokakban akkor is. 1961-ben Karakai Imre kérdései az új téeszesítésről – hasonló szituációban – számomra meggyőzőbbek ma is. Neki volt igaza. Társaimról ma sem úgy emlékezem, mintha a szimpla "feltűnési viszketegség" zavarta volna őket a "feladatra" való készülődésben, pedig hát voltak ott mások is, akik bár töviseket hordtak testükön, mint a nagy költő öccse, Attila, lehet, hogy másként emlékeznek a múltra. Sokan láttuk már akkor Baranyi Ferenc és Nyerges András szellemi-szakmai tehetségének kettősségét, vargabetűit és azt is, hogy a "hatalom" sietett őket behálózni. Sikerrel. Azt azért nem merném állítani, talán a mai Kristóf Attila sem – szemben Spíró Györggyel kijelentésével –, hogy "30 évvel ezelőtt még egy hülye egyetemista is pontosan láthatta, merrefelé tart az ország". Ma már egyre többen mondják, hogy pontosan látták harmincnegyven évvel ezelőtt merrefelé tartott Magyarország. Hogy ennek a harminc-negyven évnek következtében csupán "írástudatlan bambák gyülekezetévé" vált ez az ország a szerző szerint, és virtuális valóságképében ezek a "bambák" "egyre kilátástalanabbul faragják a széklábat", igazi madáchi gondolat is lehetne az új Nemzeti Színházban. A kérdés az, hogy mettől meddig terjednek Magyarország, a haza, a nemzet határai Spíró szellemi atlaszában. Járt-e már szerzőnk a Pápai Református Gimnázium könyvtárában, tanműhelyeiben, és töltött-e órákat az iskola tanáraival és diákjaival? Volt-e a Csurgói Gimnáziumban, forgatta-e azokat a könyveket, enciklopédiákat, amelyek révén eszébe juthatott volna 1674. március 5-éje, az a nap, amikor a pozsonyi táblabíróságon elkezdődött több száz protestáns prédikátor pere tanúk százainak jelenlétében, akik azt állították, hogy a vádlottak istenkáromlók, császártagadók, a birodalom és az ország ellenségei. Mert az ottani diákok erről is tanultak. A drámaíró gondolataiért nem felelős a történész. Vagy igen? Spíró György lehet, hogy nem tudja, 1956 után a mindenkori 18–19 éves korosztály mintegy 10%-a kerülhetett be a főiskolákra és egyetemekre. Mondjuk 7–8% volt az igazi tehetségesek köre, mert ha véletlenül akadt egy Haza Szolgálatért "kitüntetés" a családban, nem volt gond az egyetemi felvétel. Rektori, miniszteri keretek, párttitkári ajánlások és még ki tudja, milyen "keretek" voltak akkor, de ne mondjuk azt a XXI. század elején Magyarországon, hogy voltak tömegével olyanok, akik "az egyetemen kívül rekedtek valamiért". A szerzőnek kétszáz oldalas, jelentős vallástörténeti könyvében egy réteg évszázados vergődését, harcait, eredményeit lépésről lépésre indokolja, de az sem ártott volna, hogy ha a Magyar Királyság törvénykönyveit is beleépíti korszakos munkájába, az igazság kedvéért. Ma sokan szeretnének úgy látszani a közéletben és az irodalomban, hogy hősiesen "vészelték át" az éveket, vagy a passzív rezisztencia keretében a három T-t, a lehetőségek határának gondolva, Panglosmestereként túlélték. Mert – mondják – élni kellett, és ha a karrier, a pénz, a pillanatnyi előny úgy kívánta, zokszó nélkül besétáltak a "960 ezresek csapatába", bár a "kemény mag" néha az ő fejükre is koppintott. Mégis, belőlük is professzorok, kórházigazgatók, bankvezérek, politikusok, osztályvezetők lettek, mert megfeleltek a "hármas követelmény"- rendszernek. Persze újra ne feledjük, ők is a 10%-ba tartoztak akkor. Tovább olvasva Spíró szenvedélyes sorait, egy merész kép a gondolatmenetben sejteti velünk a drámai "végkifejletet", s tán valamilyenfajta tényszerűséget is közöl akkor, amikor azt mondja "számokban utolértük az európai átlagot", bár Patyomkin herceg ironikus hasonlatát felvillantja az olvasó előtt, szép TIT-es hangulatú magyarázatokkal fűszerezve. Kicsit sajnálom Spíró György diákjait, akiknek tudásszintjét a szerző a "nyaszaföldi diákokéval" azonosítja, és sikeres "közgazdászként" a jövőben sem lát semmi változást, mert hiszen "a felvettek után kapott fejpénzből élünk mi, meg él az Egyetem" – szerinte. Hosszú egyetemi tanításom után és közben jól láttam, miből él az Egyetem és milyen tudásszintű hallgatókkal kell foglalkoznunk. A szerző nyilván jól tudja, mi történt az egyetemeken valójában a kutatás fejlesztése során, hányan tanulhattak és taníthattak az ELTE hallgatói és tanárai közül a fejlett országokban, s tán Ön is birtokosa a Széchenyi-ösztöndíjnak. Mint egyetemi oktató, tudnia kellene, hogy nemcsak a "fejpénzből élünk", de valóban, sok éven át és ma is voltak és vannak gondjaink az egyetemek működésével, a bérekkel. Hiszem, hogy az a világ már a múlté, amikor egy TTK-ás oktatóra 2–3 hallgató jutott egy szemeszter során, mindazonáltal az "európai átlaghoz" való közelítés nem jelentette minden egyetemen a minőségi romlást. Mint sok éves tapasztalattal rendelkező egyetemi oktató, (kudarcaim is voltak bőven), tudatában vagyok annak, hogy sokaknak nem tetszik az, hogy ma már az adott korosztály 40–42%-a ülne ott a főiskolai és egyetemi padokban. Magam az utóbbi tíz évben angol nyelvi stílusgyakorlatokat, brit civilizációt és kultúrát tanítottam a veszprémi bölcsészhallgatóknak, valamint fordításelméletet és gyakorlatot mindazoknak, akik mind a magyar, mind az angol nyelv rejtelmeibe kívántak bepillantani szemináriumi óráinkon. Sokszor tapasztaltam azt, hogy az anyanyelvi oktatás korábbi iskolai lépcsőfokain valami zavar van a "rendszerben", de hát itt az Egyetemen az a feladatunk, hogy a "makogást" megszüntessük, és néhány nagy költő és író munkásságából – hallgatóink dadogó stílusában is – átkacsintsunk egy másik kultúrába, átvigyük Radnóti "virágszirmainak" szöveg alatti üzenetét – egy másik nyelv, kultúra világába. A Feleségnek szóló, "együgyű dal" költőjének aggódását, Babits 1939-es, a Nyugatban megírt szorongását magyarságáról kötelességünk elmagyarázni, megértetni hallgatóinkkal. S az is kötelességünk, hogy felmutassunk nekik egy jövőképet, egy tanári jövőképet és egyben megértessük velük, hogy nem "felesleges emberek tömegeit bocsátjuk ki évről évre", és nem "látszatdiplomák" szőnyege teríti be a főváros és az ország útjait már ma sem. De, hát kik nem akartak nyelvi, anyanyelvi törvényt 2001-ben e hazában? Kik mondták kórusban, aki az idegen szónak indokolatlan használata ellen szól, az külföldi potenciális idegengyűlölő? Mit képviselnek ezek a tanárok, nyelvészek, írók, politikusok manapság? Egyetemi kollégámnak üzenem, hogy a közelmúltban egy nagy tekintélyű folyóirat hasábjairól az a hír jutott el a Kárpát-medencébe, hogy 2001-ben a tudás alapú gazdaságok nemzetközi versenyében – számos kritérium alapján – Magyarország a 6. helyre került. Csodák csodája, a sok gazdasági mutató – "magasból, vagy oldalról nézvést megvolna az ország" – mellett kritérium volt az is, hogy az adott ország felsőoktatásában milyen arányban tanulnak külföldi diákok. Mikola István egészségügyi minisztertől tudjuk, hogy közel öthatezer tehetős norvég család gyermeke kíván Magyarországon orvosi diplomát szerezni évente. De jönnek Magyarországra mérnöki, közgazdász és bölcsészdiplomákért is. De hát szükségszerű-e, hogy a norvég és német és angol orvosképzést Magyarországnak kell finanszírozna 2011-ben is? Roska Tamás a magyar és a nemzetközi informatikai társadalom kiemelkedő egyénisége, Bolyai-díjas, 1990-ben alapítója volt a Veszprémi Egyetem informatikai karának. Büszkeséggel és boldogsággal tölt el az a tudat, hogy azokban az években – igaz kicsit távolról –, de mégis kollégája lehettem a szak angol nyelvi képzési területén. Hát ilyen ez a mai magyar felsőoktatás! A jövő, a közeljövő sem ígér csak "lejtőt" azoknak, akik az általános és középiskolákban tanítanak. Az életpálya-modell 2013-as vagy 2014-es bevezetése után a szakma, a pálya azt a rangját fogja visszakapni – az anyagiakkal együtt –, amelyet számunkra Apáczai Csere János, Trefort Ágoston és Roska Tamás jelentenek, a sok ezer vidéki "lámpással" együtt. Igen, vannak "fáradt", megkeseredett, kiábrándult, órákat szétfecsegő "kelletlen" tanárok is a tantermekben, de én nem érzek katasztrófahangulatot, én nem érzem azt, hogy "a magyar jövő nem érdekli őket", mert meggyőződésem szerint szükség van és még inkább szükség lesz "jó korrektorra, jó nyelvi lektorra, jó fordítóra, jó íróra, jó történészre, jó tanárra, jó tankönyvíróra, jó kritikusra", mert a jövő "beköszöntött". Megkezdődött a tanév 2011-ben is. Vörösberény-Veszprém, 2011. szeptember 1. Németh Attila – ny. egyetemi oktató

Szokásomhoz híven minden tanév elején könyvtáramban rendezgetek, rendet teszek, főleg ha aktuális oktatási dolgokról gondolkodom.

Most, hogy kis unokám, Zita számára is megszólalt a csengő és belépett elsősként iskolájába, eszembe ötlött egy korábbi emlékezetes írás, amely a 168 óra c. folyóirat Hyde Park rovatában jelent meg, amelyet a jeles drámaíró jegyzett, sokat sejtető címmel: TÖNK. Az írás 2002 tavaszán született.

1711. április 30.: A szatmári béke

Milyen előzmények vezettek oda, hogy II. Rákóczi Ferenc, az ország egyik leggazdagabb főura, Zrínyi Ilonának, és Erdély egykori fejedelmének, I. Rákóczi Ferencnek a fia 1703-ban fellázadt Habsburg Lipót uralma ellen? A felkelés egyik legfontosabb oka az volt, hogy a török kiûzése után I. Lipót császár az ország nagy részét hadizsákmánynak tekintette, s a hódítás jogán kívánta igazgatni Magyarországot. (Ebben sajnos a magyar rendek is segítségére voltak, hiszen az 1687-es pozsonyi országgyűlés – Buda török alóli felszabadítását mintegy meghálálva – lemondott a szabad királyválasztás jogáról, biztosította fiú ágon a Habsburgok örökös jogát a magyar trónra, s eltörölte az Aranybulla ellenállási záradékát.)

A kora középkor zűrzavaros időszakában, a népvándorlás viharaiban az európai borkultúra is szinte teljesen eltűnt. Csak néhány szőlőskert maradt érintetlen, főleg a nagyobb városok környékén. A Római Birodalommal együtt lehanyatlott az a gazdasági egység, amely a Mediterráneumot és Nyugat-Európát úthálózattal, közös pénzzel, nyelvvel, termelési kultúrákkal összekötötte. A gyakori háborúk nyomorúságot, elszegényedést, naturális gazdálkodást hoztak. Ráadásul a IV. század végétől a VIII. századig egy igen hűvös száraz éghajlati korszak köszöntött be. Ilyen körülmények között senkit nem érdekelt a borkereskedelem.

Az utóbbi évtized időjárása alaposan próbára tett bennünket. Nem voltunk hozzászokva az ilyen szélsőséges hőmérsékleti és csapadékviszonyoknak. Itt, a Balaton mentén különösen zavarta jól megszokott életritmusunkat és gazdasági érdekeinket. Gondoljunk csak vissza a legutóbbi száraz periódusra, amikor a fél ország a Balaton "kiszáradásától" félve, azon mesterkedett, miként lehetne a Dráva, vagy a Rába vizét a vízpótlásra felhasználni. Ma pedig az jelenti a legnagyobb gondot, hogy a Sió nem képes annyi vizet elvezetni, hogy a kívánatos vízszintet lehessen tartani.

Azt már belátta végre a tudós társadalom is, hogy létezik, sőt hat az általános felmelegedés, aminek következtében már ma is nagyon sok a gond és kár a földkerekségen. De, hogy a rendkívüli időjárási körülmények máskor is erősen foglalkoztatták a tudósokat és a közvéleményt, álljon itt példának egy 1916. évi, olvasói levélre adott válasz, amit nem kisebb személyiség, mint Dr. Lóczi Lajos fogalmazott meg.

Ismerős ez az ábra? Ugye találkoztunk már vele valahol?

Igen, patikákon illetve egyes mentőautók oldalán az élet csillagának közepén már fellelhettük.

Azonban sokan nem tudjuk, hogy mit is jelképez (azon kívül, hogy kígyó tekeredik egy botra)?

Ez egy ókori görög szimbólum, amely a csillagászattal, gyógyulással valamint az orvoslással áll összefüggésben. (Ezért sem véletlenül látjuk ott ahol.)

A rúd, amely köré a kígyó tekeredik Aszklépiosz botja. Ő a gyógyítás istene volt az ókori görög mitológiában. Apollón és Korónisz nimfa fiaként, egy Kheirón nevű kentaur nevelt és tanított a gyógyításra. Aszklépiosz az Argó nevű hajón dolgozott híres orvosként. S mivel, a legenda szerint embereket a halálból is visszahozott, az istenek megbüntették. Az égboltra helyezték a "Kígyótartó" csillagkép formájában.

A szőlőtermesztés és a borkészítés úgy 8000 éve, a neolitikumtól játszik fontos szerepet a különböző kultúrák életében. A bor a legrégebbi civilizációk vallási szertartásait, ünnepi összejöveteleit volt hivatva kísérni, hozzájárult a vallásos érzület felfűtéséhez, de gyógyító, fertőtlenítő szerepet is betöltött. Mennyei nedűnek számított már az egyiptomiaknál is, de a zsidók, a föníciaiak, a görögök és a rómaiak életében kitüntetett szerephez jutott.

,,Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete.

És ivék a borbol, s megrészegedék, és meztelen vala sátra közepén."

Mózes I. 9, 20–21.

A szőlőkultúra őshazája Transzkaukázia, a mai Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia, részben Irán és Törökország területe. Az itt élő népek 8000–7000 évvel ezelőtt már termelték az apró bogyójú ligeti szőlőt (vinis silvestris). Ebből fejlődik ki két-háromezer év alatt a változatos színű, alakú, nagyobb bogyójú kerti szőlő a vinis vinifera, ami aztán elterjedt az egész világon.

1. Claudius Ptolemaiosz, az ókor görög-egyiptomi csillagásza szerint – a napéj-egyenlőségi pontoktól számítva – a világ különböző földrajzi területekre osztható fel. Noha Ciceró is elítélte az asztrológusokat, mégis a sok száz éves tapasztalat alapján Magyarország a Nyilas jegyébe tartozik. A derűlátás és az optimizmus jellemző ránk, de az aggályoskodás is. Bár a legutóbbi évtizedek szociológiai felmérései a pesszimizmus vonásait vélik fontosabbnak hazánkban, mindazonáltal ez a bölcselkedő, "sírva-vigadó" típus, sok-sok itt megforduló népcsoporttal szemben – évszázadokon keresztül – létjogosultságot vívott ki magának.