Összekötő események a tenisz múltja és jelene között Almádiban Mindenek előtt szeretnék hálás szívvel megemlékezni Dr. Drong Mihályról, Almádi orvosáról, és Krobót néniről, aki szülésznőként dolgozott községünkben. Ha ők nincsenek, lehet, hogy ez az írás nem születik meg. Mi is történt? Amikor az ádándi hídfőállás parancsnoka látta, hogy a sokszoros túlerővel szemben maroknyi csapata pusztulásra, vagy fogságra van ítélve, csak annyit mondott: mindenki menjen, amerre lát. Magam részéről Siófok felé megyek, a Sió hídfő felőli oldalán. Arra talán még kibújhatunk a „zsákból”, így elkerülhetjük a fogságot. Megjegyeztem: – Főhadnagy úr, miért nem megyünk át a pontonhídon? – Azt valószínűleg az oroszok zárótüze megsemmisítette, vagy ha nem – ahogy én a németeket ismerem (a hídfő déli felét a németek védték), felszedték maguk után... Ezzel elindult Siófok irányába, csapatunk maradéka követte. Czibor Laci is. (Négy év múlva Czibor Lacitól tudtam meg, hogy mindannyian fogságba kerültek.) Csak két lepsényi gyerek maradt velem, mi a rövidebb utat választottuk. Az előttünk álló kb. 3 kilométert hason csúszva, vagy ahol takarásban voltunk, guggolva-futva tettük meg. A főhadnagy úrnak igaza lett: pontonhíd sehol. Azon tanakodtunk, hogy átússzuk-e a nem túl széles Siót, vagy a többiek után menjünk. Ezen közben furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Azt már megtanultuk, hogy ha az akna süvít, tovább repül. Ha bugyborékol, akkor a földre kell vágódni, mert a közelben csapódik be. Én vágódtam először hasra, a két pajtásom valósággal betakart. A következő pillanatban forróságot, a fejemben szörnyű nyomást éreztem, és elsötétült a világ. Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha valami nagy súly nyomna a földhöz. Rádöbbentem, hogy a társaim rajtam vannak. Nehezen kikászálódtam alóluk; szörnyű kép tárult elém, amit nem írok le (mindketten szörnyethaltak). Megúsztam azzal, hogy egy szilánk a jobb lábfejemről leborotválta a bakancsom egy részét, és a lábfejem erősen vérzett. Gyorsan döntöttem és átúsztam a túlpartra. A töltés tetején ismét elvesztettem az eszméletemet. Az ezredi irodán tértem magamhoz, ahol már leápolták a sebemet, száraz ruhába öltöztettek, és az ezredparancsnok dzsipjével az almádi ideiglenes kórházba szállítottak. Azt már tudják az előző részből, hogyan kerültem a szülői házba, ahol már másnap 40 fokos lázban égtem. Gyógyulásomat Drong doktor bácsinak, és Krabót néninek köszönhetem, mert felváltva szinte állandóan velem voltak. Egy hónap után nagyapámék nádtetős házában már lábadoztam, ugyanis a mi szoba-konyhánkat az Almádiban megpihenő szovjet alakulat parancsnoka foglalta el. A nagyanyámat többször simogatta és megpuszilta, szerintem az édesanyját látta benne. Az én gyógyulásomat is elősegítette gyógyszerekkel (szüleim, testvéreim a bombázás idején a pincébe költöztek). Egyik nap, mikor lementem a faluba megnézni, hogy a bombázás következményeit megszemléljem, majd ebédelni hazatértem, rendőrök vártak rám. Közölték, menjek velük a rendőrségre. A miért kérdésemre annyit válaszoltak, majd megtudom, ha eljön az ideje. Mikor beérkeztünk, már többen várakoztak a rendőrség belső udvarán (Óvári út). Mindenkit ismertem, nálam idősebbek voltak. Némelyikről tudtam, hogy a nyilas párt tagja volt (nevüket nem írom le), úgy tudom, már senki sem él közülük. Hasonszőrű fiatal – velem együtt – hárman voltunk (levente társaim). Sejtelmünk sem volt, hogy miért vagyunk ott. Este már a veszprémi rendőrség udvarán – voltunk vagy százan – közölték velünk, hogy internáló táborban töltjük a következő hónapokat, éveket. Hogy miért, arról egy szó sem esett… Majd sorakozót parancsoltak, és fegyveres őrök kíséretében elindultunk zegzugos utcákon a Vár felé. Átkeltünk a Séd patak kis hídján, majd „hegymenetben” megérkeztünk egy kétszárnyas, tömör fa kapu elé. Az egyik őr megdöngette, lánccsörgés hallatszott, majd nyikorogva kitárult az egyik szárnya, és bevonultunk. Később megtudtuk, hogy a Pajtakertben vagyunk. Az épületet gabonatárolásra szokták használni, most minket „raktároztak” el benne. Az udvaron lévő hatalmas szalmakazalból mindenki téphetett magának annyit, amennyi jólesett. Kaptunk két pokrócot, és miután elkészült a „franciaágy”, némi étkezés után nyugovóra tértünk. Két-három hétig dolgoztunk a Városi Színház belső rendbetételén, takarítottuk az utcákat, stb. Egyszer váratlanul közölték velünk, hogy 50 embert elszállítanak Ajkára, ahol az erőmű építésénél fogunk dolgozni. Az almádiak közül ötenhatan bekerültünk a csapatba. Rövidre fogva a szót, annyit már kiderítettünk, hogy az összegyűjtött emberek a nyilas párt tagjai, vagy szimpatizánsai voltak, csak azt nem értettük, hogy mi, a három almádi leventekorú fiatal, mit keresünk köztük. Én arra gondoltam, hogy azért vagyok itt, mert önként jelentkeztem katonának… Juhász Pista viszont arra emlékeztetett bennünket, hogy 44 őszén, amikor vasárnap templomba gyülekezett a Levente csapat, megjelent Sarweisz „testvér”, a helyi nyilas párt vezetője, és templom helyett a nyilaspárt helyiségéhez vezényeltek bennünket. Megkérdezték, mennyivel tudod támogatni a haza védelmét. Mindenki odaadta a perselypénzét, én 20 fillért adtam. Az összeget odaírták mindenkinek a nevéhez. – Ez az Pista! És most előkerült a lista! Ennek alapján összeszedték azokat, akik már itthon tartózkodtak (ugyanis a nyilas hatalomátvétel után összegyűjtötték a l8. éves korukat betöltött leventéket, és Németországba szállították, hogy katonának képezzék őket). Igen ám, csakhogy amíg hivatalosan kiderült, hogy a 20 fillér perselypénz volt és nem tagdíj, sok víz lefolyt a Dunán. Juhász Pistával összedugtuk a fejünket és megbeszéltük, hogy az első adandó alkalommal megszökünk. Úgy emlékszem, hogy Halász Tédi nem helyeselte, de megígérte, hogy elősegíti a tervünket. Megfigyeltük, hogy amikor betolat a holtvágányra a tehervonat, és megkezdjük a szállítmány lerakását, az utolsó vagonhoz kell helyezkednünk, és egy óvatlan pillanatban átkerülhetünk a szerelvény másik oldalára, ahol egy árok húzódik, abban elkúszhatunk addig, ahol felénk nyíló, zárt fékezőfülke van. Ott meghúzhatjuk magunkat, amíg a szerelvény elindul visszafelé. Így is történt. Most már csak az volt a kérdés, hogy hol áll meg a szerelvény. A Jutasi állomás előtt lelassult a mozdony, mert a szemafor pirosat jelzett. Ez jól jött nekünk, mert attól féltünk, hogy az állomáson már rendőrök várnak ránk. (Akkor még nem tudtuk, hogy Halász Tédi az erdő felé irányította a kereső őröket, hogy odamentünk „dolgunkat végezni”.) Leugrottunk a vonatról, és mellékutakon mentünk a város szélére, majd elváltunk egymástól. Pista Pest felé a rokonaihoz próbált eljutni, én pedig Almádiba a szüleimhez. A legrövidebb úton érkeztem gyalogosan Pinkóc térségébe, az Apáca farának nevezett helyhez. Megvártam, míg besötétedik, és úgy 8 óra tájt bekopogtam a szülői ház ajtaján... Varga Laci bácsi

Mindenek előtt szeretnék hálás szívvel megemlékezni Dr. Drong Mihályról, Almádi orvosáról, és Krobót néniről, aki szülésznőként dolgozott községünkben. Ha ők nincsenek, lehet, hogy ez az írás nem születik meg.

48-AS anekdoták A TALPRA MAGYAR SZÜLETÉSE Az ifjúság 1848. március 14-én este a Pilvax kávéházban vette hírét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapították, hogy mit fognak tenni holnap. Az a holnap volt március 15-e. Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott papirost vesz elé. A Nemzeti dal kézirata. Egy jurátus, Szikra Ferenc belepillant, s meglátja a költemény első sorát: „Rajta magyar, hí a haza!” – Barátom – szólt a költőhöz – elébb talpra kell állítani a magyart, aztán – rajta! Petőfi hallgatott a jó tanácsra, megváltoztatta az első sort, s másnap az egész országon végigharsogott a Talpra magyar. (Thallóczy Lajos nyomán.) SOBRI JÓSKA HÍRE. Mikor Windischgraetz 1848-ban előrenyomult, táborának szélső szárnya Pápán vonult keresztül. Egy osztrák ezredes egészen komolyan mondotta Bezerédi pápai prelátusnak: – Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot. – S kitől félnek a Bakonyban? – kérdezte Bezerédi. – Hát ott vannak a csikósok, kanászok, betyárok, pandúrok, s a híres Sobri vezér. Bezerédi minden komolysága ellenére is elnevette magát. A jó német szentül azt hitte, hogy csikós, kanász, pandúr, betyár mind külön fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami híres generális. Sobri egyébként akkor már tizenkét éve porladozott a lápfői határ erdős domboldalán! (Eötvös Károly nyomán.) BEM VÉRDÍJA. Szeben megvétele után Bem a szász polgármesterhez, Zieglerhez szállt, aki kevéssel azelőtt háromezer forintot tűzött ki az ő fejére. – Hallottam – szólt a tábornok a hüledező úrhoz – hogy ön háromezer forintot ígért annak, aki engemet élve, vagy halva az ön szemei elé visz. No, hát itt vagyok. Magam szolgáltatom át önnek magamat. Fizesse meg nekem a háromezer forintot, s aztán távozzék. A polgármester lefizette a pénzt, Bem apó pedig azonnal kiosztatta katonái között. (Bereczky Sándor nyomán.) KAZINCZY LAJOS. Kazinczy Lajos honvéd tábornok, Kazinczy Ferenc fia, 1849. augusztus 24-én Zsibón, lerakta fegyvereit Grottenhelm orosz tábornok előtt. A fegyverletételt nagy lakoma követte. Kazinczy mindenképp el akarta titkolni bánatát. Végre lovakról beszéltek. Egy kedves lovát feldícsérte: – Tizennégy csatában volt velem! Előhozatta, s a gyönyörű állatot mindenki megbámulta. Egy orosz őrnagy százötven aranyat ígért érte. – Nézze, csak ezredes úr – mondta Kazinczy az orosz parlamenternek – mint ugrik! S keresztülszöktette egy kocsin. Az őrnagy most már kétszáz aranyat ígért érte. Nem adta oda, hanem a parlamenterhez fordult: – Ezredes úr, fogadja el tőlem, tiszteletem zálogául. Tizennégy csatában volt velem! Pedig egyetlen fillérje sem volt. Mástól kért kölcsön, hogy az ezredes kozákjait megajándékozhassa. Mint Alkibiadész: szép, eszes és hős volt! Főbelőtték 1849. október 20-án Aradon. (Szilágyi Sándor nyomán, Forrás: Tóth Béla: Magyar anekdotakincs) Válogatta: Bálint Sándor

A TALPRA MAGYAR SZÜLETÉSE Az ifjúság 1848. március 14-én este a Pilvax kávéházban vette hírét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapították, hogy mit fognak tenni holnap. Az a holnap volt március 15-e.

Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott papirost vesz elé. A Nemzeti dal kézirata. Egy jurátus, Szikra Ferenc belepillant, s meglátja a költemény első sorát: „Rajta magyar, hí a haza!”

– Barátom – szólt a költőhöz – elébb talpra kell állítani a magyart, aztán – rajta!

Petőfi hallgatott a jó tanácsra, megváltoztatta az első sort, s másnap az egész országon végigharsogott a Talpra magyar. (Thallóczy Lajos nyomán.)

Megfáztam. Gondoltam, hogy iszom egy jó teát. Begyűjtött növényeimet nézegettem, és megakadt tekintetem a hársfavirágon. Elkészítettem. Természetesen mézzel édesítettem. Hársfatea mézzel. Vöröslő arany, áttetsző fehér arannyal ötvöződve. A csésze fölött gomolygott az illat, betöltve a szobát. S a párával együtt lassan előgöndörödtek emlékeim a távoli időkből… Édesanyám fáradt, aggódó tekintete, amint láztól cserepes szájacskámba csepegtette a mézes hársfateát. Méz. Akácméz – az akácvirág hűvös, kellemes, májusi illata. Színe, mint a tavaszi, még sápadtka nap fénye. Áttetsző. Aztán a gyermekkor boldog nyarai! Pápán abban az utcában laktunk, ott is születtem, ahol a járdát mindkét oldalon hatalmas hársfák szegélyezték. Többféle is nőtt itt belőlük: ezüstös levelű, nagylevelű, kislevelű vagy más néven kövi hárs. Némelyik törzsét ketten sem értük át. Virágzásuk elhúzódott majd egy hónapig, hiszen nem egyszerre kezdtek virágozni. Hatalmas fák sötétzöld lombbal, ezernyi apró aranycsillagocska, édes illatot árasztva. A neve is mesebeli tündérkéket idéz: Tilia. A nyár édes, forró lehellete. A mézről Anti bácsiék jutottak eszembe. Korsós Antal nyugalmazott főpostamester, és felesége – lánynevén Fejes Erzsébet – egykori postáskisasszony. A szép, kertes villát ketten lakták, három fiúk szerteszét a nagyvilágban. Azokban az időkben, akinek nagy háza volt, igyekezett kiadni, mert különben orosz katonatiszteket szállásoltak volna be hozzájuk. Nos, így kerültünk oda albérlőnek. Családjaink ismerősei voltak egymásnak. Szerettek is minket, kicsiny gyermekeket, mint az unokákat! Anti bácsi kertészkedett. Volt egy veteményes a ház mögött, itt többnyire Erzsi néni termelte meg a konyhára valókat. Állt a kert közepén egy hatalmas cseresznyefa, középérésű fajta. Cseresznyeszedéskor szinte reggeltől estig a fán „csiripeltünk”. Fölmásztunk a legtetejéig, szedtük is, meg ettük is, jó mulatság volt, ha párosat találtunk. Mert egyből fülbevaló vált belőle /néhány percre/. Amilyen könnyű volt megmászni a fát, olyan nehezen akaródzott lefele jönni, legalábbis nekem. A házi kertben középen vezetett az út a hátsó kerítéshez. Szegélye ribizke és egres bokor volt. A kerítésen kiskapu, azon lehetett lemenni a Bakonyérhoz – a kert alatt folydogált – öntözővízért. Volt egy hatalmas gyümölcsösük is átellenben, az utca szemközti oldalán. Az is csodakert volt ám! Tulajdonképpen csak alma és körte termett benne. De milyenek? Mindkét gyümölcsből valamennyi fajta, ami akkoriban létezett. Így aztán a legkorábbi mézes- vagy búzaérő körtétől, és a szentiváni almától kezdve a késő ősszel érőkig megtermett itt valamennyi fajta. A szüretelésben mi, gyerekek is segédkeztünk, megtanulva a terméssel való óvatos bánást. Anti bácsi az alagsorban, ami mosókonyhaként szolgált nyaranta, alakított ki gyümölcstárolót. Ősszel és télen onnan hordta a piacra fonottas kosarakban, jól bebagyulálva, kerékpáron tolva a gyümölcsöt. Amikor nem volt fontosabb tennivaló a gyümölcsösben, Anti bácsi méhészkedett. Volt vagy húszcsaládnyi méhe. Akácvirágzás idején lovaskocsit fogadott, a kaptárakat azzal vitette ki a vaszari Mézeshegyre. Azután felült nyerges Jawa motorkerékpárjára, hátizsákban a méhészkedéshez szükséges holmikkal, élelemmel, és a kocsi után hajtott. Mire elvirágzott az akác, visszafelé vette az utat kaptár és méhész. Volt is miért! A hársfák kezdték bontogatni csöppnyi virágaikat. Ez volt ám a jóféle méhlegelő! Amikor a mézpergetés is lezajlott, Erzsi néni repedt falú csészével kezében bekopogott hozzánk. Friss lépesmézecskét hozott kóstolóba. Mindkét féléből kaptunk: akácot is, hársfáról valót is. A hársfateát, a mézet, azóta is szeretem. S nemcsak gyógyító erejükért! Boda Zoltánné nyugalmazott tanító

Megfáztam. Gondoltam, hogy iszom egy jó teát. Begyűjtött növényeimet nézegettem, és megakadt tekintetem a hársfavirágon. Elkészítettem. Természetesen mézzel édesítettem. Hársfatea mézzel. Vöröslő arany, áttetsző fehér arannyal ötvöződve. A csésze fölött gomolygott az illat, betöltve a szobát. S a párával együtt lassan előgöndörödtek emlékeim a távoli időkből…

Édesanyám fáradt, aggódó tekintete, amint láztól cserepes szájacskámba csepegtette a mézes hársfateát.

Méz. Akácméz – az akácvirág hűvös, kellemes, májusi illata. Színe, mint a tavaszi, még sápadtka nap fénye. Áttetsző.

Kontinensünk általunk lakott részén télen hideg van. Néha nagyon hideg, és gyakran esik a hó. Ezt még az óvodások is tudják. A hideg ellen fel kell öltözni, a havat el kell lapátolni. Szerintem ennyi. Ehelyett mit látok? Riadalmat, figyelmeztetést minden médiában, mintha rendkívüli lenne, hogy éjszaka várhatóan havazni fog. Jókat vigyorgok magamban, mert arra gondolok, hogy akkor kéne ennyire ámuldozni, ha mindez mondjuk júliusban történne. Így, február elején nekem ez természetes annak ellenére, hogy nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé öt réteg ruha magamra húzkodása, utálom vakarni a kocsiról a jeget és a havat, hóláncom pedig nincs is. Minek? Úgysem tudom felszerelni… A gázszámlát fizetni pedig mindenekfelett ki nem állhatom. Viszont elkapott a nosztalgia. Aki emlékszik az 1986–87-es télre, tartson velem egy kis időutazásra. Azon a télen akkora hó esett, hogy azt a mennyiséget ellapátolni még szegény apám sem állt neki, pedig nem félt a munkától. Négyéves kisfiammal úgy kellett felmászni a kapu köré fújt hóhegyre, majd lebotorkálni a másik oldalon. Ennél a pontnál már be is ázott a cipőnk, mert egyikünké sem volt Gore-tex. Igen! Kivittem a gyereket, mégsem betegedett meg, és a személyisége sem sérült; nem alakult ki sem hideg-, sem szél- vagy hófóbiája. Az utcán már „csak” térdig ért a fehérség, tombolt a szél, de mindenképpen el kellett jutni az ABC-ig, hiszen nem volt még forgalomban tartós tej, mélyhűtő láda, meg hasonló vívmányok. Naponta kellett megvenni a friss tejet és kenyeret. Szombat délelőtt dupla mennyiséget, mert délután bezártak a boltok, és vasárnap egész nap nem volt nyitva semmi. Ha rosszul kalkuláltunk valamit, akkor lehetett kölcsönkérni a szomszédból, esetleg praktikusan helyettesíteni valamivel a hiányzó élelmiszert. Szóval megmásztuk a hóhegyet, majd a süvítő széllel szemben nekiveselkedtünk az útnak. Az ABC előtt jókora tömeg verődött össze, az almádi taxisok CB-rádión értekeztek a veszprémiekkel. Így terjedt el a hír, hogy katonai járművet indítanak Almádiba, megpakolva alap élelmiszerekkel, mert a Megyehegyről rajtuk kívül le nem jön semmilyen más szállítóautó. Vártuk tehát a Magyar Néphadsereget a friss kenyérrel, remélve, hogy a veszprémi pékek egy része valamiképpen eljutott a munkahelyére. Várakozás közben kisebb-nagyobb békésen beszélgető csoportok verődtek össze, akik senkit nem szidtak, amiért hiányos a boltban a választék. Hihetetlen, de nem voltak idegesek azért sem, amiért nem volt lehetőségük telefonálni a városon kívüli munkahelyükre. Mindenki tudta, hogy a főnöke majd kinéz az ablakon, aztán magától is rájön, hogy hol lehet a beosztottja. A gyerekek örömmel szaladgáltak az ABC sarkában összetorlódott havon fel az üzlet tetejére, majd onnan le. Nem verekedtek, nem veszekedtek, nem lökték le egymást a tetőről, és a szülőknek eszükbe sem jutott, hogy ettől félni kéne. Kicsik és nagyok boldog egyetértésben kihasználták a tényleg rendkívüli időjárás okozta iskolai és óvodai szünetet. Azon a napon megsokszorozódott a Kuckó forgalma, hiszen az átfagyott kenyérre várók meghívták egymást egy-egy dupla eszpresszóra, a délelőtti óra ellenére esetleg Rumpuncsra, Éva Vermouthra, vagy valami jóféle – zárjegy nélküli! – pálinkára. A gyerekek kaptak sütit és üdítőt, a számla végösszege pedig még így sem rúgott egynapi minimálbérre. Így emlékszem erre a régi téli napra, és nem vagyok megijedve a várhatóan 40 cm-es hótól, amivel két napja riogatnak. Van már mélyhűtőládánk mindenféle alapanyaggal, kész- és félkész termékek vésztartaléknak, tartós tej két hétre való. Éhen nem halunk, az biztos. Mégis, mintha boldogabb lett volna az a ráérősen beszélgetős időszak, amikor természetes volt, hogy télen hideg van és havazás várható… Jó lenne, ha olvasóink is megosztanák emlékeiket ezekről a hetekről. Örülnénk, ha megírnák nekünk, hogyan vészelték át – mobiltelefon és internet nélkül, mindösszesen 2 (kettő!) tévécsatornával, a téli gumit csak hírből ismerve – a kegyetlen időjárást. Esetleg van valakinek erről a télről fényképe? A márciusi számban szívesen közölnénk ezzel kapcsolatos fotókat, írásokat. Sz.M.

Kontinensünk általunk lakott részén télen hideg van. Néha nagyon hideg, és gyakran esik a hó. Ezt még az óvodások is tudják. A hideg ellen fel kell öltözni, a havat el kell lapátolni. Szerintem ennyi. Ehelyett mit látok? Riadalmat, figyelmeztetést minden médiában, mintha rendkívüli lenne, hogy éjszaka várhatóan havazni fog.

Gyakran megtapasztaltam, és a mai napig is hallom, hogy fővárosból vagy más városról elszármazott emberek leszólják a vidéki, falusi embereket: „Nem tudnak ezek semmit, elmaradottak. Na, majd mi megtanítjuk őket a KULTÚRÁRA!” Mindig felteszem magamban ilyenkor a kérdést: „Milyen alapon beszélhetnek így ezek az emberek?” Tudósok, művészek, nemzetünk nagyjai nem a városi, emeletes házbeli lakásukban „szerezték tudományukat”. De nem ám! Csak néhány példa: Hermann Ottó, Fekete István, Kodály Zoltán, Bartók Béla. Az erdőn-mezőn járó emberektől kapták ajándékba ismereteiket természetről, népi életmódról, népünk ősi eredetű művészetéről. Vajon miért van manapság olyan nagy keletje a kézműves munkáknak? Ősi munkafogások, vagy a gyógyításban /természetgyógyászat/, mondhatni minden területen fölelevenedik a múltbéli ismeret. A falusi ember mindent tud a természetről. A „tanult” városi ember „megsütheti a tudományát”, de nem lakna jól vele, ha nem alkalmazkodik, nem igyekszik beleigazodni a vidéki élet regulájába. A vidéki emberek manapság már szintén iskolázott emberek. Falusi ismerőseim, de egykori tanítványaim sokasága is, nemcsak érettségizett, de diplomás is. Hogyan? Megadatott nekik a lehetőség. Éltek vele. De visszajárnak szülőfalujukba, tisztelik földijeiket, ha kell – akár két diplomával is – kapálnak, kaszát fognak a kezükbe. Fontos a jövő, az új ismeretek birtoklása, vegyük csak az internethasználat lehetőségeit! Pillanatok alatt a világ túlsó felére „juthatunk”. De múltban gyökerező tudásunk is legalább ennyire szükséges. Amikor Külsővatra kerültem, alkalmazásom feltétele volt, hogy helyben lakjak. A falu egykori jegyzőjének özvegyénél kaptam szállást. A ház a falu főterén állt. Közelben a szövetkezeti bolt, a kocsma, egyéb fontos épületek. Szeptember első napjaiban, egy éjszaka, rettenetes kurjongatásra, „nótázásra” Emlékezzünk a szeretett mesterre – tanító bácsira – születésének 100., halálának 15. évfordulóján. Ez a méltatás, egy korábbi Bíró János emlékverseny felidézésével szemlélteti, hogy ezen versenyek megrendezése, lebonyolítása és befejezése méltó volt a MESTERHEZ. A fődíjakat Fülöp Lajos és Hunyadi István festőművészek zsűrizett alkotásait, Keszey János (aki jelenleg a polgármesterünk), az Ifjúsági, Környezetvédelmi és Sportbizottság elnöke adta át. Majd a mester fia, ifj. Biró János főmecénás, aki a Váci Mihály Általános Iskolában folyó utánpótlás nevelésére nagyobb összeget ajánlott fel, érméket, teniszfigurákat, egyéb jutalmakat (Szikszay András, Jákói Sport, Közösségi Ház, és Bozsó József ajándékai) osztott szét a győztesek és helyezettek közt. Almádiban először minden résztvevő (30 fő) emlékérmet kapott. Ezzel hazánk 1000 éves fennállására és egy kicsit Janó bácsira is emlékeztünk. Ezen emlékérmek költségeit – dicséretükre legyen mondva – a városi képviselőtestület tagjai fedezték! Arra is nagy súlyt helyeztünk, hogy a sportszerűség uralkodjon a neveddel fémjelzett eseményeken, hiszen Te is Fair play-díjas versenyző voltál. Ezért a verseny megkezdése előtti fogadáson arra kértük a résztvevőket, legyenek méltóak a MESTERHEZ… A Bíró Emlékversenyek híre szárnyra kelt. Az egyik korosztályos versenyünkre 96-an neveztek (még Nyíregyházáról is). A lebonyolításhoz a Váci Iskola két pályáját is igénybe vettük. Az Országos Tenisz Szövetségnek feltűnt, hogy az almádi Tenisz Szakosztály csodákra képes, és ránk bízta a női vidékbajnokság rendezési jogát, sőt egy női első osztályú verseny megrendezésére is engedélyt kaptunk. (Indult rajta Csurgó Virág is, az akkori magyar bajnok). ébredtem. Igaz, hogy városi származék voltam, de nem mentem az ablak közelébe sem. No, másnap délben az iskolában körbevettek a nyolcadikos leányok, hogy mit szólok a szerenádhoz? „Hát szerenádot kaptam? Azt hittem, hogy a falu kandúrjai verekedtek az éjjel, attól volt az a rettenetes vernyogás!” – válaszoltam. /Mert annyival azért tisztában voltam fiatal korom és városi mivoltom ellenére is, hogy a falusi emberek nagyon szigorúan veszik az erkölcsöt./ Hát azt hiszem, az „első vizsgát ezért tettem le jól”./ Mondhatom, hogy rengeteget tanultam tőlük, az egyszerű, bár nem tanulatlan, külsővati emberektől. Tisztességet, a munka megbecsülését, paraszti furfangosságokat. Láttam, miként késztették megfutamodásra azokat, akiknek nem való volt a falusi élet. Gonosz tréfák sorozatának esett áldozatul a fennhéjázó, városi ember. Külsővaton, 1973-ban, nyolc osztályban, szaktantermi oktatás folyt. Házilagosan nyelvi labort épített a fizikaszakos tanár. Főiskolákról jöttek „csodájára járni”. 1974-ben beindult kísérleti jelleggel az egész napos oktatási forma – ma a leghatékonyabbnak tartják – az akkori igazgatónk is. Ezért tanulmányi útra indultunk Makóra, ahol az elméleti alapokat kidolgozták, és Ó-Földeákra is kikocsiztunk, a még létező tanyavilág, a semmi kellős közepére. A gyakorlati megvalósulást tanulmányozhattuk egy tanyaközpontban létesített bentlakásos intézményben. S, hogy meg ne feledkezzem, az államosítás előtt Külsővaton apácarend működött, a falu apraja, nagyja tőlük tanulta tudományát. Zongoraoktatás is folyt. „Messziről jött ember azt mond, amit akar.” – gondolják sokan. Ez igaz. De nekem vannak tanúim, itt Vörösberényben! Nem írhattam hát le valótlan dolgokat. Boda Zoltánné nyugalmazott tanító

Gyakran megtapasztaltam, és a mai napig is hallom, hogy fővárosból vagy más városról elszármazott emberek leszólják a vidéki, falusi embereket: „Nem tudnak ezek semmit, elmaradottak. Na, majd mi megtanítjuk őket a KULTÚRÁRA!” Mindig felteszem magamban ilyenkor a kérdést: „Milyen alapon beszélhetnek így ezek az emberek?”

Tudósok, művészek, nemzetünk nagyjai nem a városi, emeletes házbeli lakásukban „szerezték tudományukat”. De nem ám! Csak néhány példa: Hermann Ottó, Fekete István, Kodály Zoltán, Bartók Béla. Az erdőn-mezőn járó emberektől kapták ajándékba ismereteiket természetről, népi életmódról, népünk ősi eredetű művészetéről. Vajon miért van manapság olyan nagy keletje a kézműves munkáknak? Ősi munkafogások, vagy a gyógyításban /természetgyógyászat/, mondhatni minden területen fölelevenedik a múltbéli ismeret. A falusi ember mindent tud a természetről. A „tanult” városi ember „megsütheti a tudományát”, de nem lakna jól vele, ha nem alkalmazkodik, nem igyekszik beleigazodni a vidéki élet regulájába. A vidéki emberek manapság már szintén iskolázott emberek. Falusi ismerőseim, de egykori tanítványaim sokasága is, nemcsak érettségizett, de diplomás is. Hogyan? Megadatott nekik a lehetőség. Éltek vele. De visszajárnak szülőfalujukba, tisztelik földijeiket, ha kell – akár két diplomával is – kapálnak, kaszát fognak a kezükbe.

Egy ideje azt vettem észre, hogy kevesebbet és rövidebb ideig kell takarítanom. Ezt megmagyaráztam egyrészt azzal, hogy anynyira ügyes vagyok… J. Másrészt azzal, hogy már nem hullik annyira a hajunk (hála egy agyonreklámozott csodaszernek), a gyerekek pedig megnőttek, nem kennek már mindent össze. Örömmel használtam fel a hétvégéimet, délutánjaimat sok minden másra, ami szórakoztatóbb és pihentetőbb, mint mindenféle flakonokkal és rongyokkal szaladgálni a házban. Aztán telt-múlt az idő, és elérkezett a szemműtétem napja, amit korábbi meggyőződésem ellenére sikerült túlélnem. Másnap reggel, amikor a kórházban levették a kötést a jobb szememről, hunyorogva az ablakhoz álltam, és bizony rácsodálkoztam a világra. Igaz, hogy kilátásként be kellett osztanom az APEH és a temetkezési vállalkozók irodáinak látványát, de higgyék el nekem: gyönyörűek! És az autók az utcán! Micsoda színek! A műtéttől legyengülve, de a sikertől feldobódva bebotorkáltam a fürdőszobába, tükörbe néztem: – a kép közel sem tetszett annyira, mint előtte az APEH épülete, úgyhogy gyorsan kimentem a folyosóra. Kisgyerekként bámultam rá a plafonról lelógó adventi koszorúra: szenzációs! Tegnap olyan porosnak-semmilyennek tűnt, most pedig mintha ragyogna! Később megérkezett a férjem, és azonnal eldöntöttem, hogy este majd kinyomom a mitesszerét, ami szerintem tegnap még nem volt rajta. Hazafelé minden nagyon tetszett: szép fehérek a felezővonalak, élénk színűek a közlekedési táblák, és nini: a telefonom is milyen jól néz ki! Úgy csillog, mintha új lenne. Na, aztán otthon jött ám a feketeleves! Belépek az ajtón, és az első mondat, ami elhagyja a számat: – Te Laci, hát itt festeni kéne! Mióta ilyen a villanykapcsolók környéke? Két perc múlva: – Hogy néz ki ez a szőnyeg? El kell hozni a szőnyegtisztítót a Piroskától! Fürdőszoba: – Úristen! Ez a zuhanykabin nagyon kopott, ki kell cserélni! És mi ez a rengeteg haj? Kukába a csodaszerrel! Szedje tovább az, aki hisz még a mesékben! Sebtében letöröltem-feltöröltem, amit tudtam, aztán fáradtan a kanapé felé vettem az irányt, megállapítva, hogy keresek egy kárpitost, mert bizony ezt át kell húzatni. Útközben még megbámultam a narancsot a gyümölcsöstálban: nagyon szép színe van… Ledőltem egy kicsit, de közben szőttem a terveimet a globális téli nagytakarításra vonatkozóan – amit amúgy már egyszer elvégeztem. Szórakozottan megnyomtam a tévé távirányítóját, és meglepődtem, hogy milyen jó minőségű a kép. Korábbi elképzelésemet módosítottam: tévécsere törölve, zuhanykabin csere előrehozva… Fárasztó dolog ám egy szemműtét! Sz. M.

Egy ideje azt vettem észre, hogy kevesebbet és rövidebb ideig kell takarítanom. Ezt megmagyaráztam egyrészt azzal, hogy anynyira ügyes vagyok… J. Másrészt azzal, hogy már nem hullik annyira a hajunk (hála egy agyonreklámozott csodaszernek), a gyerekek pedig megnőttek, nem kennek már mindent össze. Örömmel használtam fel a hétvégéimet, délutánjaimat sok minden másra, ami szórakoztatóbb és pihentetőbb, mint mindenféle flakonokkal és rongyokkal szaladgálni a házban.

Amikor elérkezik Advent ideje, az embereken valami furcsa láz vesz erőt. Érzik, de nem tudják, mitől van ez. Belső feszültségük egyre növekszik. Mindenféle pótcselekvésekbe kezdenek: listák készülnek a következő idők tennivalóiról. Nehogy elszalasszanak valamit! Takarítási, vásárlási kényszer vesz erőt rajtuk. Ajándékügyben telefonálgatnak, szerveznek közös ünneplést rokonságszerte… Várnak, várnak, egészen addig – miközben egyre csak hajszolják az IDŐT – míg el nem jő az a nap, a nagy nap, a Karácsony. Pedig inkább csendre, belső elmélyülésre kellene törekedniük. Kitisztázni érzelmeiket, tisztába tenni gondolataikat. Elgondolkodni emberi kapcsolataik milyenségén! Mindenki Karácsonya a szent estét megelőző néhány nap, amikor egy terecskén, vagy központi helyeken felállított, díszes, kivilágított fenyőfa körül karácsonyi hangulatot teremtve, a közösségek összegyűlnek. Azokat is szívélyesen fogadják, akiknek valószínűleg, nem áll majd a szobájában – ha van nekik szobájuk – fenyőfa. Szeretet és szívbéli béke fenyőillata nem lengi be az otthonukat. Az ünnep fénye nem tölti be lelküket. A közös fa felállításának idejét, történetét nem ismerjük pontosan, de elterjedt már a világon. Szép és jó gondolat. Sokszor megtapasztaltam már hatását a FA körül nézelődve. Vannak, akik ott tülekednek, kezüket nyújtogatják, hogy minél több ajándékhoz jussanak hozzá. (Mert ilyenkor csekélyke ajándék is jut a körülállóknak.) Minél több forralt borocskát, vagy teácskát, sütit kaphassanak. Egy ilyen alkalommal pillantottam meg azt az embert, kívül a karácsonyfa fénykörén. (Felötlött bennem, hol láttam már, mit is tudok róla, bár névről nem ismerem.) Ott állt, csendesen, kezében pohár. Szemében tükröződött a sápadt fény. Nem nézett a többi emberre, a Fáról le nem vette tekintetét. Csak álldogált toprongyosan, talán egy réges-régi emlékkép bontakozott ki, de nem jutott még felszínre tudatában? Hirtelen ötlettel kezébe nyomtam egy kicsinyke csomagot. Rám fordította tétova pillantását. Ránézett a kezében tartott tasakra, aztán lassan rám emelte tekintetét. Csodálkozás, kétkedés, meglepődés? Valami hasonlót fejezett ki egész arca. Boldog Karácsonyt! – szóltam. Először a szeme, majd ráncokkal teli, fáradt arca mosolyra derült. Ezen az arcon fölfénylett karácsony fénye. Azóta is betölti lelkemet ez a fény, mikor emlékeim közül föl-föl bukkan a pár másodpercnyi kép. Talán ez az érzés lenne az, amit mindig várunk úgy Advent és Karácsony táján? Boda Zoltánné nyugalmazott tanító

Amikor elérkezik Advent ideje, az embereken valami furcsa láz vesz erőt. Érzik, de nem tudják, mitől van ez. Belső feszültségük egyre növekszik. Mindenféle pótcselekvésekbe kezdenek: listák készülnek a következő idők tennivalóiról. Nehogy elszalasszanak valamit!

Lőrincz József J e l e n s é g e k 3/2. Tévedések elkerülése végett, most nem az elhíresült szervezetről szeretnék írni, hanem csupán egy korábban megkezdett sorozatom lemaradt részét kívánom közreadni. Bár egyben ötletet adott ez a cím, hogy egyszer beszámoljak a nyájas olvasóknak arról, hogyan kerestek meg anno a "fiúk" egy érdekes, véletlen esemény folytán. Mit ajánlottak fel, hogy együttműködjek? És hogy váltam rövid időn belül értéktelenné a 3/2-eseknél. Gyakran nézem a királyi tv déli híradóját és utána a határon túli magyarok beszámolóját. Örömmel tapasztalom, hogy az elmúlt másfél évtized alatt a környező országokból jelentkező hazánkfiai öltözködésükben, megjelenésükben, profizmusukban utolértek bennünket. Szóhasználatukkal, beszédkészségükkel azonban már akad némi probléma. A közelmúltban egy igen elegáns, ifjú kárpátaljai tv-s "srác" jelentkezett. Munkájukról kérdezték Budapestről. A daliás fiatalember lelkesen számolt be tevékenységéről és egyszer csak bekövetkezett az, amire felállt a szőr a hátamon. Elhangzott egy szó: belájkolt!!! Petyhüdő hátszőreim lassan visszasimultak ugyan, de tiltakozásom libabőrrel folytatódott! Sokan találkoztunk a 70-80-as években Amerikába disszidált, hazalátogató honfitársainkkal, akik néhány év után soppingoltak, drájvoltak és az igen helyett Jááá!-t mondtak. Minden alkalommal megilletődéssel hallgattam, hallgatom hangfelvételről, a félévszázada hazájuktól elszakadt, ma már nem élő Szentgyörgyi Albertet, Teller Edét, Selye Jánost. Élvezet hallgatni szép magyar beszédüket, mondatszerkesztésüket. Megható volt egy nemrég elhangzott rádióriport, amelyben hazánk és a világ legöregebb olimpiai bajnokával, a 98 éves Dr. Tarics Sándor egyetemi tanárral beszélgetett egy sportriporter. Az idős profeszszor a Berlini Olimpián 1936-ban, az aranyérmes magyar vízilabda csapat tagja volt. Hazáját 1949-ben hagyta el a fenyegető diktatúra elől. Gondolkodása, hangsúlyozása, szép magyar beszéde tananyag lehetne bármely egyetem bölcsész hallgatóinak. A számítógépek megjelenésével és a hirtelen ránk tört demokráciával együtt újból megjelent az amerikanizmus. Nyelvünk vírusa eleinte csak az informatikusok és a sznobok között, majd később a középosztályban is divattá vált. A kóla és a hamburger mellett a '80-as években elsőnek az idegenforgalom adta be a derekát önként és dalolva. A kereskedelmi szálláshelyen eltöltött idegenforgalmi adó helyett kurtaxát fizettünk. Az úticélként kiválasztott területet már desztinációként emlegették és a szállodában a portát csak lazán frontofisznak nevezték. Nem sokkal később jött a mindenható projekt vagy prodzsekt, a menedzsment, a PR, a HR, az SMS és sorolhatnám. A magyar ugarra telepedett multik nem tanfolyamot, képzést, továbbképzést, vagy "fejtágítást" szerveznek, hanem tréninget. Nem volt különb a számítógépes szakma sem. Hogy-hogy nem, a mouse-t sikerült lefordítani és egér lett belőle. A winchester vincseszter, a zsebadathordozó pendrájv maradt és folytathatnám. Szerencsére a '90-es években gyakran hallott borzalmas kompúúúter kihalt és számítógéppé szelídült. Sorolhatnám napestig... Vajon mi az oka annak, hogy a franciák a számítástechnikában szinte minden angol szót, kifejezést lefordítottak franciára. Szerint egyetlen oka van. Szeretik, tisztelik, védik anyanyelvüket és valószínűleg büszkék is rá! Nálunk sajnos ezzel nem találkozunk. Nagyon sokan nem beszélnek idegen nyelveket. Az idősebbek gyakran mondják, hogy azért nem tanulták az orosz nyelvet, mert kötelező volt (nem beszélve a "nagy testvér" iránti negatív érzelmekről). Sokan arra hivatkoznak, hogy az orosz nyelv nem szép, túl kemény! Vitába szállok velük! Puskin, Lermontov, Tolsztoj vagy a XX. századból Viszockij nyelve az egyik legszebb a szláv nyelvek között. Véleményem szerint az ok a lustaságunkban keresendő. Más irányból megközelítve, a Kárpát-medencében szláv népek gyűrűjében élünk. Ha 50 kilométerre eltávolodunk a határtól, a szláv nyelvek ismerete nélkül többnyire csak balfácán külföldiek lehetünk. Régebben gyakran jártam a szomszédos országokban, és nem egyszer voltan tanúja az üzletekben, hogy próbáltak honfitársaim az itthon is igen szerény magyar szókincsükkel vásárolni: – Sötétebbet aggyá! Hülye vagy? Nem érted? Sö-té-teb-bet!!! (Vaze!) Ilyenkor, mintha kitépték volna a nyelvem. Semmi pénzért sem szólaltam volna meg magyarul. Szégyelltem magam helyettük is. Amikor rám került a sor, összeszedtem szerény nyelvtudásom és helyi nyelven szólaltam meg, olykor az 50–100 szavas szókincsemmel. A '70-es években a fővárosban véletlenül találkoztam egy nyílt tekintetű, tiszteletet parancsoló idősebb úrral, aki a pesti utcaseprők szürke spriccelt egyenruháját viselte. A gallérján azonban három, tisztinek mondható aranycsillag volt. Elmesélte, hogy a '30-as években a munkanélküliség – nyomdász szakmája ellenére – egészen Párizsig kergette. A háború után rögtön hazajött, de itthon "megbízhatatlanként" kezelték és szó szerint az utcára került! Utcaseprő lett. Az '50-es években Pesten a Kossuth Lajos utcát söpörte. Egy alkalommal megállt mellette egy francia rendszámú kocsi. A vezető kiszólt és ékes francia nyelven, gesztikulálva kérdezte tőle, hogy merre van a ...? Friss, ismerősöm szép franciasággal megszólalt: – Mit óhajt Kedves Uram? A kérdező majd hanyatt esett a csodálkozástól, majd megszólalt: – Hogy lehet az, hogy önöknél egy utcaseprő franciául is beszél? A válasz nem maradt el: – Uram! Ez egy nagyon nehéz ország. Itt még az utcaseprőnek is három nyelven kell beszélni! ... Bárcsak a fele is igaz lenne! Régi kedvencem, Alfonzó jut eszembe, aki a '30-as években Kairóban dolgozott, artistaként. (Rég elhunyt apai nagynénim színiakadémiai végzettséggel ekkoriban szintén Egyiptomban dolgozott, több varieté műsorban.) A postán egy alakalommal sorban állt egy magyar honfitárs, és a kínos lassúság láttán zamatos magyar káromkodásra fakadt. A sorban álló művészünk ezt hallván megszólalt: – Uram! Ha itt így valamit el akar érni, tanuljon meg arabul káromkodni! Egyiptomban volt alkalmam a '60-as évek végén egyszer ezt a módszert kipróbálni. Nyáron volt és én ifjan, felhőtlenül a dalmát tengerparton ráérősen, Splitben csavarogtam. Szerencsés napom volt. Nem egy, hanem három magyar lánnyal futottam össze. Beszélgetés közben egy árushoz értünk. A lányok vásárolni akartak valamit, de az árus szemtelenül magas árral nyitott. A rám ragadt szerény "nyelvtudással" elkezdtem szidni az árust, amelyben volt Nap, Hold és súlyosabb kitételek. Meghallván a kitörésem és vigyorogva megszólalt: – Te beszélsz szerbül? – Hallottad! – válaszoltam. – Na jó! Akkor neked odaadom a feléért! Hát kérem, dehogy beszéltem én igazán szerbül! Csak megtanultam 100–200 szót és az orosz nyelv logikájával a szavakat összerakva, szemtelenül használva beszéltem. Ekkor győződtem meg arról, hogy valóban nagy hatalom a nyelvtudás. Napjainkban, ha cseperedő unokáink egyike velünk van és „zsindely van a háztetőn”, akkor feleségemmel oroszra váltunk. (Megjegyzem, némi hátrányban vagyok, mert legalábbis Pesten a középiskolákban 1956. október 23. és 1957. szeptember 1. között – közel egy évig – szünetelt az orosz tanítás.) Akkoriban nálunk a középiskolában magyar órán, büntetésként (vagy talán memoriterként is) gyakran nem elégtelent, hanem "Toldit" kaptunk. Kisebb disznóság esetén 5–10 versszakot kellett megtanulni, de jómagam, a renitensebbek között 2–3 énekig felküzdöttem magam. Visszagondolok arra az intézményre, ahol a magyar irodalom és a nyelv mellett, több mint fél évszázada intenzíven Toldit tanultuk, és vele talán magyarságot is... Régóta bujkált bennem ez a morgolódás, de tavasszal a rádióban egy reggel megütötte a fülem egy riport, amelyben a kormányszóvivő hölgy fókuszált. Ha görbe lennék, feltehetően ettől a – mostanában gyakran használt – "modern" kifejezéstől lenne a púpom!

Tévedések elkerülése végett, most nem az elhíresült szervezetről szeretnék írni, hanem csupán egy korábban megkezdett sorozatom lemaradt részét kívánom közreadni. Bár egyben ötletet adott ez a cím, hogy egyszer beszámoljak a nyájas olvasóknak arról, hogyan kerestek meg anno a "fiúk" egy érdekes, véletlen esemény folytán. Mit ajánlottak fel, hogy együttműködjek? És hogy váltam rövid időn belül értéktelenné a 3/2-eseknél.

UTCABELI FORRADALOM 1956. (kivonat az ifjúságunk sötét gyöngyszemei korrajzból melyet unokámnak Zénónak ajánlok) Azon az októberi napon láttam meg Őt, amikor találkozóm volt a fiúkkal a dombon. Sovány, alacsony ember, olyan hegylakó féle lehetett. Közelebb érve láttam, hogy arca naptól cserzett, mélyen barázdált. Hatalmas, vállára vetett puskát cipelt. A fegyver tusa hosszú, fakó esőkabátja alá ért. Mulatságosnak tűnt. A karabély szinte a földet súrolta. Bizonyára a tanácsházáról hozta. Ma osztották ott a fegyvereket. Rám pillantott apró szemeivel. Különös fényt láttam, és mintha mosoly suhant volna át az arcán. Cinkos mosoly féle. Elsiettem mellette. Ő a hegynek vette útját, én lázasan igyekeztem a várhatóan izgalmas találkozóra. Hetek teltek el, hogy újra találkoztam a kis emberrel. Féreg (ez volt a beceneve) már ott volt a megbeszélt helyen. A dombon már többen gyülekeztek körülötte. Ő már kimaradt az iskolából. Tizennyolc éves lehetett, a grund legidősebb sráca. Mi, utcabeli srácok felnéztünk rá. Ügyesen mászott a magas fákra. Síelni is Ő tudott a legjobban közülünk. Értett a fegyverekhez is. Az Ő légpuskájában volt a legerősebb rugó. Vezére volt a csapatnak, hallgattunk rá. Korábban említette, hogy szerezni fog fegyvert. Karabélyt hozott a dombra. Nem akartunk hinni a szemünknek ! Félelemmel vegyes érzelemmel, lázas izgalommal figyeltük minden mozdulatát. Igazi fegyver! Halálos! Magyarázni kezdett. Nézzétek, így kell csőre tölteni! Hátrahúzta a závárzatot. Kivett egy lőszert. Ez a töltényhüvely, ez pedig a magja. A nap fénye megcsillant a fémgolyón. Megborzongtam. Kézről kézre adtuk a fegyvert. Iskolások voltunk. Minden olyan váratlanul ért bennünket. Fiúk, akik az elmúlt háború hatására többnyire katonásdit játszottunk. Fából készített géppisztolyokkal csatáztunk. A kezünkben pedig most igazi puska van! A mi fegyverünk! Féreg hirtelen elvette tőlünk a karabélyt. Ráérzett a veszélyre? Én már nem is bántam. Kicsit nehéznek találtam. Azt hiszem a többiek is! Nap mint nap találkoztunk. Mindenki izgatottan mesélt a legújabb hírekről. Zavaros volt minden. Ellenforradalom! Ezt mondták. Megtámadták a rádiót! Lövöldözés volt a Kossuth téren. Özönlöttek a hírek Budapestről. Veszprém felől ágyúdörej hangjai verték fel a csendet. Az iskolában összetéptük az orosz könyveket. Bejelentették, hogy ezután németet fogunk tanulni. Utcai felvonuláson hangosan skandáltuk: Pfuj ki ruszki! Le a Gerővel! A Hősök szobránál Berti szónokolt. Nemzetőr volt. Büszkén hallgattam, mert Ő is utcabeli srác volt. Pár háznyira laktunk egymástól. Édesanyja többször megdicsért Anyukámnak, hogy milyen jó köszönő gyerek vagyok. Környékünkről több fiatal nemzetőrnek állt. Egyikőjük, aki a kőbányát vigyázta, nemzeti színű karszalaggal és géppisztollyal sétált őrhelyén. Mások a Dohányipari üdülőnél voltak szolgálatban. Többen csatlakoztak a Veszprémiekhez. A nyugat felé özönlő páncélosok végeláthatatlan özönéből 3 db harckocsi kivált a konvojból és Almádi központja felé tartott. Lánctalpaik fémes csikorgása, a motorok dübörgése félelmetes volt. Kékes füstfelhőbe burkolózva álltak meg a tüzép előtt (ma buszpályaudvar). A Postás Üdülő, mely 1956-ban szovjet katonai objektumként funkcionált, lőszer utánpótlást és ellátmányt várt a tankoktól. Az épület tetején légelhárító gépfegyverek pásztázták az eget. Tartottak egy estleges támadástól. A katonák kék kötényben hordták az ömlesztett robbanó lövedékeket (itt volt fontos szerepe az Almádi Forradalmi Tanácsnak, hogy kölcsönös meg nem támadásról folytattak tárgyalást az üdülő parancsnokával). A vezérpáncélos lövegtornyából egy tiszt kászálódott ki, majd leugrott közénk, gyerekek közé. Arca bal oldala véres volt, kezében pisztollyal hadonászott. Erősen gesztikulálva próbálta értésünkre adni ismétlődő Vengerszkí, Vengerszkí szavaival, hogy valahol talán magyarok sebesítették meg. Részeg volt. Szavainak nyomatékot adva, hirtelen a levegőbe lőtt. Megijedni sem volt időnk. Később megkerestem és felvettem a töltényhüvelyt a földről. Sokáig őriztem emlékként. Pesten leverték az "ellenforradalmat" jelentette a rádió. Rosszra fordult az idő, sajnos az események is. Pongráczék sem győzték, kevés volt a "Molotov koktél". Otthon vöröskeresztes csomagot bontottunk este. Konzerv tej, Holland tejpor és csokoládé. A domb, ahol a karabéllyal ismerkedtünk, a grund, ahol ifjú éveinket éltük, ma is az akkor számkivetett Z család tulajdona. A kúriához vezető út két oldalán ma is állnak a fenyőfák. Tanúként, ifjúságunk sötét gyöngyszemeinek hajlíthatatlan tanújaként. Z úr is hajlíthatatlan maradt, mint fenyői. A hatalom próbálta megroppantani gerincét, de Ő egyenes maradt. Gyermekei ma is köztünk élnek, nincs bennük harag csak az emlékek és az értelem. Borongós, ködös szürkeség volt azon a napon, amikor újra találkoztam a kis emberrel. Lejött a hegyről, gondoltam. Apró termete még kisebbnek tűnt. Görnyedt testét láthatatlan mázsás teher nyomta össze. Vállait az ormótlan karabély húzta a föld felé. Szeme most fénytelen, kifejezéstelenül pásztázta az utat. Úgy tűnt, megviselte a kudarc. Nem egyedül jött. Két mogorva alak fogta közre, kalapban és hosszú bőrkabátban. Kísérték. Igen, Ők voltak a hatalom, az ÁVH pribékjei. A kis ember sorsával a remények is szertefoszlottak. – Mire gondolhatott? – Talán, majd újra?... – Talán majd később?... Soha nem fogjuk megtudni! A megtorlás szörnyűbb volt, mint 1848 után. A hatalom félelemből mérte a súlyos tízéveket. Féltek az újtól, a szabadságvágytól az új zenétől és mindentől. Az új pedig jött megállíthatatlanul. Itt álljatok meg! Kiálltotta ezer és ezer magyar. Az elnyomó rendszer ajtaján megzörrent a kopogtató. Az értelem és az akarat belépni készült...! Balatonalmádi, 2011. okt. 23. Szabó Zoltán

(kivonat az ifjúságunk sötét gyöngyszemei korrajzból melyet unokámnak Zénónak ajánlok)

Azon az októberi napon láttam meg Őt, amikor találkozóm volt a fiúkkal a dombon. Sovány, alacsony ember, olyan hegylakó féle lehetett. Közelebb érve láttam, hogy arca naptól cserzett, mélyen barázdált.

Hatalmas, vállára vetett puskát cipelt. A fegyver tusa hosszú, fakó esőkabátja alá ért. Mulatságosnak tűnt.

MESE FELNŐTTEKNEK Törpefalván természetesen törpék laknak. Szerencséjükre sok-sok éve hozzájuk költözött egy jó tündér, akinek a szárnyain lévő rengeteg aranypor hatalmas erőt adott. Vidáman röpködött a törpék között, itt is, ott is segített nekik, hogy elérhessenek olyan dolgokat, amikre nélküle nem lettek volna képesek. Egy idő után azonban már nem volt elég az aprónépnek a mindennapi sok apró csoda: egyre távolibb, egyre nagyobb dolgokat kívántak a tündértől. Ő pedig csak szállt tovább, teljesítette a kívánságokat akkor is, amikor észrevette, hogy az erőlködéstől a szárnyain lévő aranypor napról napra kevesebb lesz. A törpök elkezdtek zúgolódni a háta mögött: – Mi az, hogy mostanában várni kell a csodára? Mit képzel magáról a tündér? Régebben szerettük, de mostanában egyre furcsábban viselkedik. Mindeközben az aranypor még gyorsabban kopott, majd amikor már semmi nem maradt a szárnyacskákon, a tündér többé nem tudott felszállni a törpék közül. Kiköltözött a falu végébe, és már csak álmaiban van aranypor a szárnyain; olyankor repül még kicsit. Sz.M.

Törpefalván természetesen törpék laknak. Szerencséjükre sok-sok éve hozzájuk költözött egy jó tündér, akinek a szárnyain lévő rengeteg aranypor hatalmas erőt adott. Vidáman röpködött a törpék között, itt is, ott is segített nekik, hogy elérhessenek olyan dolgokat, amikre nélküle nem lettek volna képesek.

Egy idő után azonban már nem volt elég az aprónépnek a mindennapi sok apró csoda: egyre távolibb, egyre nagyobb dolgokat kívántak a tündértől.

Ő pedig csak szállt tovább, teljesítette a kívánságokat akkor is, amikor észrevette, hogy az erőlködéstől a szárnyain lévő aranypor napról napra kevesebb lesz.

A törpök elkezdtek zúgolódni a háta mögött:

– Mi az, hogy mostanában várni kell a csodára? Mit képzel magáról a tündér? Régebben szerettük, de mostanában egyre furcsábban viselkedik.

Mindeközben az aranypor még gyorsabban kopott, majd amikor már semmi nem maradt a szárnyacskákon, a tündér többé nem tudott felszállni a törpék közül.

Kiköltözött a falu végébe, és már csak álmaiban van aranypor a szárnyain; olyankor repül még kicsit.

Kisfiam, kapcsold ki a tévét! – De, ezt még nem láttam! – Azt mondtam, kapcsold ki! – Olyan izgalmas, pont most hagyjam abba? – Nem hallottad, mit mondtam? – ……………………………….. Sok folytatás lehet, de mi a szerencsés mindenkinek? Az, ami mindenkinek jó! De mi az? Az, amiből minden és mindenki fejlődik. Átláthatja ezt egy kis vagy nagy gyerek? Ritkán. A kompetenciaharc az öntudat ébredésétől kezdődik, és alakulása mindent meghatároz. Szerencsés az a gyermek, akinek okosabbak és erősebbek a szülei őnála. De, mely csecsemőnek nem azok? Nincs következmény nélküli szülői tett, minden lépés hat, befolyásol és tanít. Felnőttként tisztában kell lenni, mi, mit eredményez a gyermeknél, mert ez jelenti a biztonságot, a jövőt, mindannyiunk számára. Az elején – egy csecsemőnél – ez egyszerű, és nagyon jelentős! Ezért van óriási szerepe az anyáknak, akik testközelben írják a "programot", a "softweart", a személyiséget. És az apáknak is, akik ereje és hatalma távolibb a kicsi számára, de végtelen, és tettei meghatározóak az eligazodásban. Ergo: "Hajózni kell!" És navigálni folyton! Magunkat, és őket, az érdekükben, az érdekünkben! T. Gy. Egészséges Gyermeklélekért Alapítvány Kur. elnöke

– De, ezt még nem láttam!– Azt mondtam, kapcsold ki!– Olyan izgalmas, pont most hagyjam abba?– Nem hallottad, mit mondtam?– ………………………………..

Visszaemlékezéseim 3. Megfigyelték-e már, hogy a sztereotipiák át- meg átszövik életünket. Senki sem mentes ez alól. Gondolják végig önök is! Például: Egy fővárosi ember, vagy akár egy városban élő a "vidéki", "falusi" jelző hallatán legyint: "Vidéki? Elmaradott." A falusi ember: "Városi? Na, majd meglátjuk, mire megy itt falun a nagy tudományával?!" A minap Pista bácsi megkérdezte tőlem, tudom-e, hogyan kell kukoricát törni? Egy szempillantás alatt "szemem elé villant AZ az októberi délelőtt!" Igen – válaszoltam. Aztán elmeséltem a történetet: "Gimnazista koromban, talán másodikban, október elején három napra mezőgazdasági munkára mentünk az iskolából (nem volt ám akkoriban őszi szünet). Első napon almát szedtünk egy Farkasgyepű környéki gyümölcsösben. Második és harmadik napon kukoricatörés következett. Az MGTSZ-ből egy bácsika jött velünk a teherautón (mert azzal utaztuk, nem külön busszal). Ő mutatta meg a hatékony törés módját. A kukorica fejet tövénél megmarkolta, csavarintott egyet a csutkán, és már kezében is volt a letört kukoricacső. Hát így kellett azt csinálni." Erről a törés-dologról azután eszembe jutott AZ A MÁSIK kukoricás történetem is. Kezdő tanító koromban városi lányként egy kis faluba, Külsővatra vetett a sorsom. Amint férjhez mentem, kaptam szolgálati lakást, hozzá kertet. 200 négyszögöles, addig parlagon heverő földet. Férjemmel és anyósom segítségével az első alkalmas tavaszi napon nekiláttunk a parlagból "kertet csinálni". A bánhalmai állami gazdaság biztosított traktort a föld feltöréséhez. Szépen fölszántották, tárcsázták, boronálták a talajt. Majd ránk bízták a folytatást. Szerencsére anyósom nagyon értett a kerti munkálatokhoz! Így azután beosztottuk, mit és hová érdemes vetni, illetve ültetni. A környező kertek gyümölcsfái árnyékából, az utcáról kíváncsi szemek figyelték minden tevékenységünket: Hogyan áll az ásó, gereblye és kapa a kezünkben? Bizony, nekem eléggé keservesen. Bár gyerekkoromtól nem volt idegen ezeknek a szerszámoknak a használata, de heteken át – nap, mint nap, persze tanítás után – ez nem volt túlságosan felüdítő. Hiába! Muszáj volt keményen dolgozni, már csak a kandi tekintetek miatt is. Nem vallhattam szégyent egy egész falu népe előtt. De sikerült meglepni a derék embereket. No, meg magunkat is! Minden kikelt, megeredt, szépen növekedett. Sosem felejtem azt a gyönyörű kukoricát! 16 q termett. A fele kertet ugyanis azzal vetettük be. Kézi erővel műveltük. Azt, hogy a városi emberek, vagy a pestiek hogyan vélekednek a vidéki (= falusi) emberekről? Erről is vannak tapasztalataim. Érdekes, de ők sem mentesek az előítéletektől, bár magukat gyakran többre tartják emezeknél. Ez egy újabb mese lesz. Boda Zoltánné nyugalmazott tanító

Megfigyelték-e már, hogy a sztereotipiák át- meg átszövik életünket. Senki sem mentes ez alól. Gondolják végig önök is!

Például: Egy fővárosi ember, vagy akár egy városban élő a "vidéki", "falusi" jelző hallatán legyint: "Vidéki? Elmaradott." A falusi ember: "Városi? Na, majd meglátjuk, mire megy itt falun a nagy tudományával?!"

Visszaemlékezéseim 2. Most azokról emlékezem meg, akik magánéletemben, vagy munkámban sokat segítettek. Amikor balatonalmádi lakosok lettünk, bizony gyakran kerültünk nehéz helyzetbe családunktól, rokonságunktól távol. De, szinte első pillanattól kezdve, akadt néhány nagyon barátságos, jó szándékú ember, aki segítségünkre volt a nehéz időkben. Margit néni, dolgos, egyszerű, kertészkedő nénike volt – mint a mesebeli jó tündér. A napkelte már rendszerint a szemközti szőlőjében találta, mindenféle gyümölcs, zöldségféle nőtt kertjében. Kevéske nyugdíját a piacra hordott termények eladásából pótolta. Kiskocsiján húzta le áruját, ami nem volt sok, de csakis a legszebb gyümölcsét, zöldségét vitte eladni. Büszkén mutatta fonott kosarában a gondosan szőlőlevélbe csomagolt, hatalmas őszibarackokat. Ő így tisztelte meg vásárlóit. Boris néni és Laci bácsi gyakran segítettek abban, hogy nyugodtan mehessünk dolgozni. Szükség esetén vigyáztak két gyermekünkre, vagy akár a még félben lévő építési munkákhoz kaptunk segítséget tőlük. Új környezetben az emberek nehezen találják meg helyüket – többnyire. Nekem viszont nagyon kellemes emlékeim vannak ezekből az időkből. Hálával gondolok minden kollégámra, akik nagyon kedvesen, segítőkészen fogadtak. Örzse nénivel találkoztam először, mikor Csölle Magda igazgató néni felkísért leendő osztálytermembe. Szikár, kemény tekintetű asszonynak mutatott be. Ő volt /kis/ Örzse néni, akivel ketten az induló két első osztályt kaptuk. Tehát közvetlen munkatársak lettünk. (Azért "kis", mert az ő édesanyja Almádi szerte köztiszteletben álló, már nyugdíjas tanítónő volt – aki az "öreg" Örzse néni becézést kapta.) Hiába kemény a tekintet, ha a hang, a szó barátságos, szívből jövő! Mert ezt éreztem Örzsével folytatott első beszélgetésem során. Azonnal tudtam, hogy jó éveknek nézek elébe. Az idő múlása, sok beszélgetés, a közös feladat barátokká avatott bennünket. Azon nagy tudású, jó szándékú pedagógusok képviselője volt ő, akiket példaképemnek tekintettem. Még akkor is, mikor már rég "elment" közülünk (talán unokáinak varrja még most is a ruhácskákat, melyekhez "annak" a tanévnek a végén vette meg az anyagot). Nagyon szerettem és tisztelem mai napig Hadnagyné Rózsika nénit. Mélységes gyermekszeretete, a gyermekekhez való baráti, de következetes magatartása nagy hatással volt rám, fiatal tanítóra. Próbáltam is ellesni tőle mindent, amit csak lehetett. Nem hallottam idegesen, megalázóan szólni soha egyetlen diákhoz sem. Ragyogó mosolyával, szelíd, halk szavával úgy tudott fegyelmezni –  inkább úgy mondanám, hogy figyelmet kelteni – ahogyan csak igazán nagy egyéniségek képesek magukhoz vonzani mások a tekintetét. Enci nénivel mindössze két évet dolgoztunk együtt, de fiatalos lendülete, mindig vidám személyisége megragadott. Bár szigorú volt, mégsem rideg. Mint amikor a hosszú, borús idő után a huncut, vidám napsugár bevillan az ablakon – megjelenése egyből vidámságot hozott az épületbe. Jucika néni, mint a jó nagyanyó, hasznos tanácsokkal látott el, ha nehézségem akadt lassabban haladó tanítványaimmal. Főzni, varrni tanította osztályát a gyakorlati foglalkozásokon. Ilyenkor finom illatok töltötték be a felső iskolaépületet. Sajnos, pár év múlva nyugdíjba ment. Csölle Magda néni, aki akkoriban az iskola igazgatója volt, pályámon szintén hatással volt rám. Az első két hónapban – mint új tanítónak – rendszeresen látogatta óráimat. Javaslatait, tanácsait nem tartottam "kukacoskodás"-nak. Hiszen mindig a segítő, őszinte, jó szándékot éreztem ki szavaiból. Mert lássuk be, az egyenes beszéd, a segítőkészség, a szeretet és következetesség együttesen hozza meg a kívánt eredményt, bármely munkáról legyen is szó! Boda Zoltánné nyugalmazott tanító

Most azokról emlékezem meg, akik magánéletemben, vagy munkámban sokat segítettek.

Amikor balatonalmádi lakosok lettünk, bizony gyakran kerültünk nehéz helyzetbe családunktól, rokonságunktól távol. De, szinte első pillanattól kezdve, akadt néhány nagyon barátságos, jó szándékú ember, aki segítségünkre volt a nehéz időkben. Margit néni, dolgos, egyszerű, kertészkedő nénike volt – mint a mesebeli jó tündér. A napkelte már rendszerint a szemközti szőlőjében találta, mindenféle gyümölcs, zöldségféle nőtt kertjében. Kevéske nyugdíját a piacra hordott termények eladásából pótolta. Kiskocsiján húzta le áruját, ami nem volt sok, de csakis a legszebb gyümölcsét, zöldségét vitte eladni. Büszkén mutatta fonott kosarában a gondosan szőlőlevélbe csomagolt, hatalmas őszibarackokat. Ő így tisztelte meg vásárlóit.

2008. Hullik a haja, mert naponta hússzor fésülködik. Tele van a mosogató, mert naponta húszszor eszik. Nem takarít, nem mosogat, pedig már 17 éves.

– Az én anyukámnak szeme zöldes-barnás. Haja barna színű, formája pont, mint az enyém. Sokat sportol, ezért erős és futni is gyorsan tud. Termete átlagos, így mindjárt utolérem a növésben. Érdekli, hogy mik történnek velem a suliban és erre általában az a válasz: semmi különös. Túl szigorú, hogyha tanulásról van szó. Ha örülök, ő is örül, ha szomorú vagyok, ő is szomorú. Ha rossz jegyeket hozok haza leszid, persze egy rendes szülő ilyen – gondolom. Megmondja amit gondol, így tudom milyen rosszcsont vagyok néha. Azért szeretem, mert ő az én egyetlen és szerető anyukám.

Negyedszázaddal ezelőtt egy szobában dolgoztam V. Gizivel. Túl volt már élete zajosabb periódusán, amikor 50 évesen a szerencse rámosolygott. Egyedülállóként lakás kiutalást kapott a fővárosban. Abban az időben nem túl sűrűn, de előfordult. Gizi egyszobás, komfortos lakás tulajdonosa lett. Az öröm mellett a problémát okozta, hogy a fészek üres volt, kolléganőm egyedül birtokolta. A szerencse azonban újból rámosolygott és a sors összehozta – ahogy becézte – Tonióval. Az erősen szürkülő hajú legényünk vidékről érkezett és éppen egy rosszul sikerült házasság roncsaiból próbált kikecmeregni. A kivetett háló jól működött és néhány héten belül a madárka már a kalickában röpködött. Gizus lelkesen nekiállt és korábbi sikertelenségei ellenére megpróbált főzni. A fáma nem szólt arról, hogy a 10-es skálán hányast kapott rá, de az újdonsült trubadúr hálásan fogyasztotta az ételt a legényszállás gyakori főtt kolbásza után. Lehet, hogy ő is, mint a következő házasságába becseppent férj, egyszer az új asszony lekozmált vacsoráját megkóstolva, a korábbi megszokott ízt felfedezve megszólalt: - Na, végre! Tudsz te jót is főzni!

Sajnos újra vége a hétvégi együttlétnek. Feleségem felszáll a pesti buszra, amely öt napra újból elrabolja. A második lépcsőről visszafordulva kihajol: - Ne felejtsd el! Igyál sokat! A közelállók arcán meglepetés tükröződik és gyanúsan néznek rám. Ki lehet ez a balfácán? Létezik ilyen férj, akit erre bíztatni kell? Bőséges irodalma van a: - Te disznó! Már megint ittál? - című mini-monológnak. Be kell vallani, az utóbbi napokban sokat rakoncátlankodott a vesém és a kövem megszüléséhez bőséges folyadékfogyasztásra van szükség. Azért kíváncsi leszek, ha sikerül az „aktus”, vajon eszembe jut a feleségemnek, hogy bíztasson?

Jánost és Évát annyira lefoglalta vállalkozásuk, hogy a sok munka közben nem jutott idő a háztartásra, takarításra.

Az igényük azonban megvolt a rendre és a tisztaságra, ezért gondoltak egy nagyot: keresnek egy bejárónőt.

A tél, a hideg és az egyedüllét miatt az utóbbi hónapokban sokat vagyok a fővárosban. Feleségem nyugdíjkilátásai évente romlanak. Jó néhány éve, amikor elhagytam a munka világát, már több éve almádi lakos voltam. A korban tőlem "lemaradt" feleségemnek ekkor még volt reménye, hogy ha nem is 55 évesen, mint a nála néhány évvel idősebbek, de talán pár évet ráhúzva, követhet a varázslatos szépségű Újhegy oldalába. Eközben próbáltam számára a környéken Veszprémben, Füreden vagy Fűzfőn, mérnök-tanári állást szerezni. A siker elmaradt. De vártuk a nyugaton már bevált rugalmas nyugdíj esetleges bevezetését. Bíztunk az előrehozott nyugdíj – majdnem elért – paramétereinek hajszálnyi változásában. A fővárosi iskola, ahol tanít egy évvel túlélte a megszűnés, vagy beolvadásból adódó esélyét. Lecsúszott a nők 40 éves tevékenysége utáni tavaly bevezetett lehetőségről is, mert tanulmányait nappalin végezte. Szegény kedvesem. Az agárversenyeken használt elektromos nyúl jut eszembe, amelyet kutya – ismereteim szerint – még soha sem ért utol.

Bogár, a simaszőrű. Koromfekete kutya a szomszédban lakott. Sanyi, az én vidám, jó humorú, de hörcsög természetű játszópajtásom volt a kisgazdája, akihez feltétlenül ragaszkodott. Miután gyakori vendég voltam Sanyiéknál, s órákon át bújócskáztunk, kergetőztünk, vagy háborúsdit játszottunk a szalma- és szénakazlak meg a szárkupacok között a késõ õsz unalmas délutánjain, jó barátságba kerültem Bogárral is. Farkcsóválva üdvözölt, véletlenül sem mordult volna rám. Legfeljebb akkor csaholt, ha bekapcsolódott a játékunkba és velünk nyargalászott a szárkupacok között. Időnként megsimogattam, szóltam hozzá, vagy pajkosan uszítottam. Olyankor vidáman felugrott rám, s ha nem vigyáztam, megnyalta az arcomat, vagyis képen csókolt, mert az ő kutyatudatában ez a szeretet, a ragaszkodás legmagasabb fokú kifejezését jelentette.