Kontinensünk általunk lakott részén télen hideg van. Néha nagyon hideg, és gyakran esik a hó. Ezt még az óvodások is tudják. A hideg ellen fel kell öltözni, a havat el kell lapátolni. Szerintem ennyi. Ehelyett mit látok? Riadalmat, figyelmeztetést minden médiában, mintha rendkívüli lenne, hogy éjszaka várhatóan havazni fog.

Jókat vigyorgok magamban, mert arra gondolok, hogy akkor kéne ennyire ámuldozni, ha mindez mondjuk júliusban történne. Így, február elején nekem ez természetes annak ellenére, hogy nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé öt réteg ruha magamra húzkodása, utálom vakarni a kocsiról a jeget és a havat, hóláncom pedig nincs is. Minek? Úgysem tudom felszerelni… A gázszámlát fizetni pedig mindenekfelett ki nem állhatom.

Viszont elkapott a nosztalgia. Aki emlékszik az 1986–87-es télre, tartson velem egy kis időutazásra.

Azon a télen akkora hó esett, hogy azt a mennyiséget ellapátolni még szegény apám sem állt neki, pedig nem félt a munkától.

Négyéves kisfiammal úgy kellett felmászni a kapu köré fújt hóhegyre, majd lebotorkálni a másik oldalon. Ennél a pontnál már be is ázott a cipőnk, mert egyikünké sem volt Gore-tex. Igen! Kivittem a gyereket, mégsem betegedett meg, és a személyisége sem sérült; nem alakult ki sem hideg-, sem szél- vagy hófóbiája.

Az utcán már „csak” térdig ért a fehérség, tombolt a szél, de mindenképpen el kellett jutni az ABC-ig, hiszen nem volt még forgalomban tartós tej, mélyhűtő láda, meg hasonló vívmányok. Naponta kellett megvenni a friss tejet és kenyeret. Szombat délelőtt dupla mennyiséget, mert délután bezártak a boltok, és vasárnap egész nap nem volt nyitva semmi. Ha rosszul kalkuláltunk valamit, akkor lehetett kölcsönkérni a szomszédból, esetleg praktikusan helyettesíteni valamivel a hiányzó élelmiszert.

Szóval megmásztuk a hóhegyet, majd a süvítő széllel szemben nekiveselkedtünk az útnak.

Az ABC előtt jókora tömeg verődött össze, az almádi taxisok CB-rádión értekeztek a veszprémiekkel. Így terjedt el a hír, hogy katonai járművet indítanak Almádiba, megpakolva alap élelmiszerekkel, mert a Megyehegyről rajtuk kívül le nem jön semmilyen más szállítóautó.

Vártuk tehát a Magyar Néphadsereget a friss kenyérrel, remélve, hogy a veszprémi pékek egy része valamiképpen eljutott a munkahelyére. Várakozás közben kisebb-nagyobb békésen beszélgető csoportok verődtek össze, akik senkit nem szidtak, amiért hiányos a boltban a választék. Hihetetlen, de nem voltak idegesek azért sem, amiért nem volt lehetőségük telefonálni a városon kívüli munkahelyükre. Mindenki tudta, hogy a főnöke majd kinéz az ablakon, aztán magától is rájön, hogy hol lehet a beosztottja.

A gyerekek örömmel szaladgáltak az ABC sarkában összetorlódott havon fel az üzlet tetejére, majd onnan le. Nem verekedtek, nem veszekedtek, nem lökték le egymást a tetőről, és a szülőknek eszükbe sem jutott, hogy ettől félni kéne. Kicsik és nagyok boldog egyetértésben kihasználták a tényleg rendkívüli időjárás okozta iskolai és óvodai szünetet.

Azon a napon megsokszorozódott a Kuckó forgalma, hiszen az átfagyott kenyérre várók meghívták egymást egy-egy dupla eszpresszóra, a délelőtti óra ellenére esetleg Rumpuncsra, Éva Vermouthra, vagy valami jóféle – zárjegy nélküli! – pálinkára. A gyerekek kaptak sütit és üdítőt, a számla végösszege pedig még így sem rúgott egynapi minimálbérre.

Így emlékszem erre a régi téli napra, és nem vagyok megijedve a várhatóan 40 cm-es hótól, amivel két napja riogatnak.

Van már mélyhűtőládánk mindenféle alapanyaggal, kész- és félkész termékek vésztartaléknak, tartós tej két hétre való. Éhen nem halunk, az biztos.

Mégis, mintha boldogabb lett volna az a ráérősen beszélgetős időszak, amikor természetes volt, hogy télen hideg van és havazás várható…

Jó lenne, ha olvasóink is megosztanák emlékeiket ezekről a hetekről. Örülnénk, ha megírnák nekünk, hogyan vészelték át – mobiltelefon és internet nélkül, mindösszesen 2 (kettő!) tévécsatornával, a téli gumit csak hírből ismerve – a kegyetlen időjárást. Esetleg van valakinek erről a télről fényképe? A márciusi számban szívesen közölnénk ezzel kapcsolatos fotókat, írásokat.