Megfáztam. Gondoltam, hogy iszom egy jó teát. Begyűjtött növényeimet nézegettem, és megakadt tekintetem a hársfavirágon. Elkészítettem. Természetesen mézzel édesítettem. Hársfatea mézzel. Vöröslő arany, áttetsző fehér arannyal ötvöződve. A csésze fölött gomolygott az illat, betöltve a szobát. S a párával együtt lassan előgöndörödtek emlékeim a távoli időkből…

Édesanyám fáradt, aggódó tekintete, amint láztól cserepes szájacskámba csepegtette a mézes hársfateát.

Méz. Akácméz – az akácvirág hűvös, kellemes, májusi illata. Színe, mint a tavaszi, még sápadtka nap fénye. Áttetsző.

Aztán a gyermekkor boldog nyarai! Pápán abban az utcában laktunk, ott is születtem, ahol a járdát mindkét oldalon hatalmas hársfák szegélyezték. Többféle is nőtt itt belőlük: ezüstös levelű, nagylevelű, kislevelű vagy más néven kövi hárs. Némelyik törzsét ketten sem értük át. Virágzásuk elhúzódott majd egy hónapig, hiszen nem egyszerre kezdtek virágozni.

Hatalmas fák sötétzöld lombbal, ezernyi apró aranycsillagocska, édes illatot árasztva. A neve is mesebeli tündérkéket idéz: Tilia. A nyár édes, forró lehellete.

A mézről Anti bácsiék jutottak eszembe. Korsós Antal nyugalmazott főpostamester, és felesége – lánynevén Fejes Erzsébet – egykori postáskisasszony. A szép, kertes villát ketten lakták, három fiúk szerteszét a nagyvilágban. Azokban az időkben, akinek nagy háza volt, igyekezett kiadni, mert különben orosz katonatiszteket szállásoltak volna be hozzájuk. Nos, így kerültünk oda albérlőnek. Családjaink ismerősei voltak egymásnak. Szerettek is minket, kicsiny gyermekeket, mint az unokákat!

Anti bácsi kertészkedett. Volt egy veteményes a ház mögött, itt többnyire Erzsi néni termelte meg a konyhára valókat. Állt a kert közepén egy hatalmas cseresznyefa, középérésű fajta. Cseresznyeszedéskor szinte reggeltől estig a fán „csiripeltünk”. Fölmásztunk a legtetejéig, szedtük is, meg ettük is, jó mulatság volt, ha párosat találtunk. Mert egyből fülbevaló vált belőle /néhány percre/. Amilyen könnyű volt megmászni a fát, olyan nehezen akaródzott lefele jönni, legalábbis nekem. A házi kertben középen vezetett az út a hátsó kerítéshez. Szegélye ribizke és egres bokor volt. A kerítésen kiskapu, azon lehetett lemenni a Bakonyérhoz – a kert alatt folydogált – öntözővízért.

Volt egy hatalmas gyümölcsösük is átellenben, az utca szemközti oldalán. Az is csodakert volt ám! Tulajdonképpen csak alma és körte termett benne. De milyenek? Mindkét gyümölcsből valamennyi fajta, ami akkoriban létezett. Így aztán a legkorábbi mézes- vagy búzaérő körtétől, és a szentiváni almától kezdve a késő ősszel érőkig megtermett itt valamennyi fajta. A szüretelésben mi, gyerekek is segédkeztünk, megtanulva a terméssel való óvatos bánást. Anti bácsi az alagsorban, ami mosókonyhaként szolgált nyaranta, alakított ki gyümölcstárolót. Ősszel és télen onnan hordta a piacra fonottas kosarakban, jól bebagyulálva, kerékpáron tolva a gyümölcsöt.

Amikor nem volt fontosabb tennivaló a gyümölcsösben, Anti bácsi méhészkedett. Volt vagy húszcsaládnyi méhe. Akácvirágzás idején lovaskocsit fogadott, a kaptárakat azzal vitette ki a vaszari Mézeshegyre. Azután felült nyerges Jawa motorkerékpárjára, hátizsákban a méhészkedéshez szükséges holmikkal, élelemmel, és a kocsi után hajtott. Mire elvirágzott az akác, visszafelé vette az utat kaptár és méhész. Volt is miért! A hársfák kezdték bontogatni csöppnyi virágaikat. Ez volt ám a jóféle méhlegelő! Amikor a mézpergetés is lezajlott, Erzsi néni repedt falú csészével kezében bekopogott hozzánk. Friss lépesmézecskét hozott kóstolóba. Mindkét féléből kaptunk: akácot is, hársfáról valót is.

A hársfateát, a mézet, azóta is szeretem. S nemcsak gyógyító erejükért!