Gyakran megtapasztaltam, és a mai napig is hallom, hogy fővárosból vagy más városról elszármazott emberek leszólják a vidéki, falusi embereket: „Nem tudnak ezek semmit, elmaradottak. Na, majd mi megtanítjuk őket a KULTÚRÁRA!” Mindig felteszem magamban ilyenkor a kérdést: „Milyen alapon beszélhetnek így ezek az emberek?”

Tudósok, művészek, nemzetünk nagyjai nem a városi, emeletes házbeli lakásukban „szerezték tudományukat”. De nem ám! Csak néhány példa: Hermann Ottó, Fekete István, Kodály Zoltán, Bartók Béla. Az erdőn-mezőn járó emberektől kapták ajándékba ismereteiket természetről, népi életmódról, népünk ősi eredetű művészetéről. Vajon miért van manapság olyan nagy keletje a kézműves munkáknak? Ősi munkafogások, vagy a gyógyításban /természetgyógyászat/, mondhatni minden területen fölelevenedik a múltbéli ismeret. A falusi ember mindent tud a természetről. A „tanult” városi ember „megsütheti a tudományát”, de nem lakna jól vele, ha nem alkalmazkodik, nem igyekszik beleigazodni a vidéki élet regulájába. A vidéki emberek manapság már szintén iskolázott emberek. Falusi ismerőseim, de egykori tanítványaim sokasága is, nemcsak érettségizett, de diplomás is. Hogyan? Megadatott nekik a lehetőség. Éltek vele. De visszajárnak szülőfalujukba, tisztelik földijeiket, ha kell – akár két diplomával is – kapálnak, kaszát fognak a kezükbe.

Fontos a jövő, az új ismeretek birtoklása, vegyük csak az internethasználat lehetőségeit! Pillanatok alatt a világ túlsó felére „juthatunk”. De múltban gyökerező tudásunk is legalább ennyire szükséges.

Amikor Külsővatra kerültem, alkalmazásom feltétele volt, hogy helyben lakjak. A falu egykori jegyzőjének özvegyénél kaptam szállást. A ház a falu főterén állt. Közelben a szövetkezeti bolt, a kocsma, egyéb fontos épületek. Szeptember első napjaiban, egy éjszaka, rettenetes kurjongatásra, „nótázásra” Emlékezzünk a szeretett mesterre – tanító bácsira – születésének 100., halálának 15. évfordulóján. Ez a méltatás, egy korábbi Bíró János emlékverseny felidézésével szemlélteti, hogy ezen versenyek megrendezése, lebonyolítása és befejezése méltó volt a MESTERHEZ. A fődíjakat Fülöp Lajos és Hunyadi István festőművészek zsűrizett alkotásait, Keszey János (aki jelenleg a polgármesterünk), az Ifjúsági, Környezetvédelmi és Sportbizottság elnöke adta át. Majd a mester fia, ifj. Biró János főmecénás, aki a Váci Mihály Általános Iskolában folyó utánpótlás nevelésére nagyobb összeget ajánlott fel, érméket, teniszfigurákat, egyéb jutalmakat (Szikszay András, Jákói Sport, Közösségi Ház, és Bozsó József ajándékai) osztott szét a győztesek és helyezettek közt. Almádiban először minden résztvevő (30 fő) emlékérmet kapott. Ezzel hazánk 1000 éves fennállására és egy kicsit Janó bácsira is emlékeztünk. Ezen emlékérmek költségeit – dicséretükre legyen mondva – a városi képviselőtestület tagjai fedezték! Arra is nagy súlyt helyeztünk, hogy a sportszerűség uralkodjon a neveddel fémjelzett eseményeken, hiszen Te is Fair play-díjas versenyző voltál. Ezért a verseny megkezdése előtti fogadáson arra kértük a résztvevőket, legyenek méltóak a MESTERHEZ… A Bíró Emlékversenyek híre szárnyra kelt. Az egyik korosztályos versenyünkre 96-an neveztek (még Nyíregyházáról is). A lebonyolításhoz a Váci Iskola két pályáját is igénybe vettük. Az Országos Tenisz Szövetségnek feltűnt, hogy az almádi Tenisz Szakosztály csodákra képes, és ránk bízta a női vidékbajnokság rendezési jogát, sőt egy női első osztályú verseny megrendezésére is engedélyt kaptunk. (Indult rajta Csurgó Virág is, az akkori magyar bajnok). ébredtem. Igaz, hogy városi származék voltam, de nem mentem az ablak közelébe sem. No, másnap délben az iskolában körbevettek a nyolcadikos leányok, hogy mit szólok a szerenádhoz? „Hát szerenádot kaptam? Azt hittem, hogy a falu kandúrjai verekedtek az éjjel, attól volt az a rettenetes vernyogás!” – válaszoltam. /Mert annyival azért tisztában voltam fiatal korom és városi mivoltom ellenére is, hogy a falusi emberek nagyon szigorúan veszik az erkölcsöt./ Hát azt hiszem, az „első vizsgát ezért tettem le jól”./

Mondhatom, hogy rengeteget tanultam tőlük, az egyszerű, bár nem tanulatlan, külsővati emberektől. Tisztességet, a munka megbecsülését, paraszti furfangosságokat. Láttam, miként késztették megfutamodásra azokat, akiknek nem való volt a falusi élet. Gonosz tréfák sorozatának esett áldozatul a fennhéjázó, városi ember.

Külsővaton, 1973-ban, nyolc osztályban, szaktantermi oktatás folyt. Házilagosan nyelvi labort épített a fizikaszakos tanár. Főiskolákról jöttek „csodájára járni”. 1974-ben beindult kísérleti jelleggel az egész napos oktatási forma – ma a leghatékonyabbnak tartják – az akkori igazgatónk is. Ezért tanulmányi útra indultunk Makóra, ahol az elméleti alapokat kidolgozták, és Ó-Földeákra is kikocsiztunk, a még létező tanyavilág, a semmi kellős közepére. A gyakorlati megvalósulást tanulmányozhattuk egy tanyaközpontban létesített bentlakásos intézményben.

S, hogy meg ne feledkezzem, az államosítás előtt Külsővaton apácarend működött, a falu apraja, nagyja tőlük tanulta tudományát. Zongoraoktatás is folyt. „Messziről jött ember azt mond, amit akar.” – gondolják sokan. Ez igaz. De nekem vannak tanúim, itt Vörösberényben! Nem írhattam hát le valótlan dolgokat.