Halottak napján jártam a vörösberényi temetőben, ahol feleségem elődei előtt hajtottunk fejet. Hazafelé indulván pillantottam meg Bécsi Ilona igénytelen sírját. Vagy talán azt sem. A halom rég besüppedt, rajta a kereszt korhadt, a felirat olvashatatlanná vált az idők folyamán. Pedig nem is olyan régen hunyt el a kedves, szelíd tanárnő, sokunk Ica nénije, aki a földrajzot tanította a Váci Mihály iskola sok-sok felsősének.

Lehangoló látvány a puszta sír, s nehezen tudom elhinni, hogy az almádi öregdiákok megfeledkeztek volna Ica néniről. Jómagam (kit messzire sodort az élet Almáditól) csak most értesültem tanárom távoztáról, de biztos vagyok felőle, hogy volt kollégái, tanítványai nem feledték el. Vagy mégis?

Nem késő, ha lelkiismeretünkön enyhítünk, s valaki (aki ott is lakik!) felvállalja volt tanáraink emlékének ápolását.

Tegyük meg, almádi véndiákok, s ez is közelebb hoz bennünket egymáshoz!